Századok – 2018
2018 / 2. szám - IN MEMORIAM - Bácskai Vera (1930–2018) (Kövér György)
455 BÁCSKAI VERA 19302018 *1 Amikor Bácskai Verát a 65. születésnapján köszöntöttük, hallgatva a róla szóló laudációt, mellém húzódott és a rá oly jellemző huncut mosollyal, hunyorítva odasúgta: „olyan, mint ha a saját temetési beszédemet hallgatnám”. Kicsit megdöbbentett ez az amúgy rokonszenves irónia, annál is inkább, mert épp ezt az ambivalenciát akartuk áthidalni anno azzal, hogy két beszéd hangozzék el egymás mellett: egy komoly, teljes pályaképet rajzoló és egy mese arról, hogyan „mentünk, mendegéltünk a nagy sötét rengetegben...”. Így próbáltuk ellensúlyozni az ilyenfajta rituális alkalmakban rejlő kétértelműséget. Szívesen mondanék én most is mesét, de sajnos nem lehet. Nehéz szívvel, de mégis arról kell beszélnem, ami most van. Vagyis: aki már nincs velünk. S közben arra is gondolnom kell, hogy mit súgna most oda nekem. Egész életében szuverén tudott maradni. Ebben nemcsak az otthonról magával hozott polgári ethosz játszott meghatározó szerepet, hanem bizonyára az is, hogy nem a hazai tudományosság akol-légkörében szocializálódott. Aztán a snagovi száműzetés után évtizedeken át a tudományos intézmények perifériájára szorítottság is megerősítette abban, hogy fiatal levéltárosok, muzeológusok, kutatók kollegiális társaságában érezhesse magát a legszabadabbnak. Az alapforrások közelében eltöltött hosszú időszak hozzásegítette, hogy mindig tudjon ajánlani valamilyen kútfőt, irattípust, aktát vagy legalább hozzáértő levéltárost a rászorulóknak. A levéltárba járás kutatóként is szenvedélye maradt. Mekkora lendülettel vetette bele magát kései korszakában is egy-egy hagyaték, napló vagy levelezés feldolgozásába. Amikor pedig váratlanul felkeresték a családtörténeti írások szereplőinek leszármazottai, hogy újabb személyes forrásokat bízzanak rá, készségesen kalauzolta őket a BFL szépen gyarapodó magánirat-gyűjteményéhez. A dobozokat már nem bírta cipelni, végül már a laptop is nehéznek bizonyult, de az iratcsomókból mindig előkerült valamilyen eredeti felfedezés. A forrásokat azonban sohasem önmagukért kutatta. Forrásismeret és módszertani igényesség elválaszthatatlan egységbe szövődött nála. Nem véletlenül lett – szerzőtársával, Nagy Lajossal együtt – például a kvantitatív történetírás egyik hazai úttörőjévé. S nyilván nem véletlenül nevezte őt Beluszky Pál egyik könyve dedikációjában „a magyar várostörténet nagyasszonyának”. A legnehezebb elfogadni, hogy már elmaradnak a lefegyverzően kritikus, lényegbe vágó szúrós megjegyzései. Lehet, hogy ezt a vonását még a VI. kerületi MADISZ-ból hozta magával. Mert Vera kritikus alkat volt. Nemcsak a kéziratok olvasásakor, disszertációs szemináriumok fejezetvitáin, hanem kollegiális szakmai megbeszéléseken is. Én először akkor hallottam felőle, amikor egy győri konferencián szóvá tette egy új várostörténeti koncepció fogyatékosságait. Recenzensként sem rejtette véka alá véleményét. * Elhangzott a Kozma utcai Új köztemetőben 2018. február 16-án. IN MEMORIAM
