Századok – 2018
2018 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Reisz T. Csaba (s. a. r.): „Kedves Lajosom!” Csánki Dezső levelei Thallóczy Lajoshoz, 1879-1916 (Ress Imre)
228 TÖRTÉNETI IRODALOM gyakorlatának negatív vonásai. A régóta ambícionált pozícióját ugyanis olyan áldozatnak fogta fel, amely megszüntette számára a tudományos munka lehetőségét. „Én amúgyis elvesztem, amint az Országos Levéltár mostani vezetésére vállalkoztam. Tudománnyal, mint író, nem foglalkozhatom” – panaszolta alig néhány héttel kinevezése után (59. levél, 1912. május 4.). A vezetői pozícióban egyébként teljes joggal szentelte minden figyelmét az évszázadonként jó ha egyszer adódó feladatnak: a nemzeti levéltári épület tervezésének és kivitelezésének. Helyesen mozgósított jelentős energiákat az iratanyag költöztetésének előkészítésére, de ezt az elkerülhetetlen, teljes igénybevételt jelentő mechanikus munkát már nem használta fel a levéltáraknak a 20. század elejétől új kihívást jelentő „ismertető leltárak” elkészítésének megalapozására. A leveleiben sokat emlegetett Károlyi Árpád, aki vele egy időben regnált a bécsi Házi-, Udvari- és Állami Levéltárban, viszont követhető példát adva sikerrel irányította és győzte meg az ottani ifjú levéltáros nemzedéket, (amelyet Ludwig Bittner és Szekfű Gyula neve fémjelzett), az ilyen jellegű tudományos munka fontosságáról. Csánki nem adott távlati levéltári tudományos programot, hanem a hivatali munkarend merev betartását és a bürokratikus hivatalnoki teljesítményt helyezte előtérbe, amellyel megnehezítette munkatársai kutatását és történészi érvényesülését. Hierarchikus világlátása és érzéketlen, tapintatlan eljárásai nagyon gyorsan permanens konfliktusba sodorták a tudományos tisztviselők nagyobb hányadával. Elégedetlenkedő beosztottjai azt a módszert választották a történészi alkotómunkára, amelyet másfél-két évtizeddel korábban Csánki is mesterien gyakorolt, hogy időt nyerjen történeti földrajzi műve befejezéséhez. A századforduló körül valóságos ragályos levéltárnoki kórnak számított a nehezen kontrollálható neuraszténiás megbetegedés, mert az azt tanúsító orvosi igazolásokkal egy-egy nagyobb történeti munkához hónapokra – Csánki esetében évekre – mentesülni lehetett a levéltárba való bejárástól, és megszabadulni a terhes hivatali ügyintézéstől (48. levél, 1911. november 12. és 77. levél, 1913. április 17.). Hivatali szigorításai alól Thallóczy két állandó levéltári szerzőtársa, Barabás Samu és Horváth Sándor sem kapott könnyítést. Különösen az utóbbi fiatal mediavistával mérgesedett el olyan mértékben a viszonya, hogy azt a bécsi bennfentes tekintélye csupán átmeneti időre tudta csillapítani (90. levél, 1913. november 29.), s egy évtized múlva halálos tragédiába torkollott a kibékíthetetlen személyes ellenszenv. A kötet felsorolhatatlanul számos aspektusát világítja meg a korabeli történész közéletnek, noha összeállítója csupán egyetlen kézirattári őrzési egység anyagát dolgozta fel. Szigorúan ragaszkodott a közlés formális teljességéhez, még akkor is, ha egy levél melléklete utólagosan téves rendezés során került a sorozatba (7. levél, 1895. szeptember 15.). Nem vállalkozott más gyűjtemények bevonásával a csonka, eredetileg összetartozó levélegyüttesek rekonstrukciójára, vagy hogy legalább jelezze a levélbeni utalások alapján informatív mellékletek esetleges hollétét. A tartalmi információkat takarékosan látta el tárgyi magyarázó jelzetekkel. Csánki szövegeinek feltétlen tisztelete olykor odáig terjedt, hogy nem korrigálta megjegyzésekkel a levélíró nyilvánvaló ténybeli tévedéseit, ezért például Óváry Lipót vezetői megbízása melletti érvelése kifejezetten értelmezési nehézséget okozott (17. levél, 1903. július 16.). Csánki személyiségének kiegyensúlyozottabb megítélését bizonyára segítette volna, ha figyelembe veszi Sashegyi Oszkár tanulmányait az Országos Levéltár személyzeti viszonyairól. A kiadvány gerincét alkotó közel kettőszáz Csánki levél döntő hányada – legalább öthatoda – az 1910–1916 közötti években íródott, amely szakmai tevékenységének kétségkívül fontos időszaka, de félévszázados levéltárosi és történészi pályafutásának csupán töredéke, így az egyetlen személyhez kötődő forrásközlés lényégében torzónak számít. Csak társulati ügyvezető alelnökként is lényegesen hosszabb ideig – több mint húsz évig – szolgálta a két gróf, Teleki Géza és Klebelsberg Kuno elnöki működését, mint amit időben a jelen kötet lefedett. A tudósi levelezések közzététele ma már a tudománytörténeti díszciplina önálló területe, s a specializálódás olyan méreteket öltött, hogy nagyívű történészi pályák egész sorát
