Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben
FŐISPÁNOK ÉS PREFEKTUSOK 1918−1919-BEN 1212 jobban tudja kontrollálni a nemzetiségileg vegyes, kulturálisan, hagyományaiban is eltérő lakosságot. Tulajdonképpen az erdélyi román elitnek sem volt kifogása a centralizálás ellen, hiszen regionális szinten már a Kormányzótanács is hasonló politikát folytatott. A közigazgatásnak és a prefektusoknak tehát fontos szerep jutott a nemzet- és államépítésben. A főispánok/prefektusok váltakozását nézve elmondhatjuk, hogy 1918-ig lassú átalakulás jellemezte az erdélyi főispánok csoportját. 1917−1918-ban még mindig nagy számban találunk közöttük arisztokratákat, de ők többnyire komoly közigazgatási gyakorlattal rendelkeztek. A törvény előírása szerint mindegyik főispán jogi- és államtudományi tanulmányokat folytatott; többnyire helyi vagy hosszabb ideje a vármegyében tevékenykedő emberek voltak. (Ennek ellenkezőjére is van példa, és nem csak a nemzetiségi megyékben.) A Károlyi-kormány idején megfigyelhető a hagyományos közigazgatási elit visszahúzódása. Erdélyben a főispáni állások jelentős része betöltetlen maradt, és gyakoriak voltak a változások. Egyrészt a polgári radikálisok és szociáldemokraták nyomására, másrészt a román megszállás árnyékában az utolsó kinevezések olyan embereket juttattak pozícióba, akiknek korábban esélyük sem lett volna rá, hogy ezekeket a székeket elnyerjék. Ez azonban már a végjáték volt, rájuk legfeljebb az a szerep várt, hogy átadják a hivatalt az új román prefektusoknak. Az első prefektusok kinevezésénél a Kormányzótanács igen nagy gonddal járt el: társadalmi hátterük teljesen más volt, mint a magyar főispánoknak, de mind egyetemet végzett emberek és a két orvos, illetve egy katonatiszt kivételével mind ügyvédek voltak. (Székelyföld kivételével ráadásul valamennyien helyi kötődéssel rendelkeztek.) Ha korábban a főispáni kar majdnem kizárólag magyarokból állt – Erdélyben többnyire a szászoknak is volt egy-egy képviselőjük −, ez az impériumváltás után gyökeresen megváltozott, és 1918 után már csak románokat találunk ebben a bizalmi pozícióban. Az első prefektusok számára 1918 a nagy karrierlehetőséget hozta magával, és ez nem ért véget 1919-cel, utána sokan képviselők, szenátorok lettek vagy más jelentős hivatalt viseltek. Fontos szerep hárult rájuk: nekik kellett átvenni az „impériumot” az egyes megyékben, és megteremteni a román közigazgatást. Ehhez meg is voltak a kellő eszközeik. Az 1918 előtti és utáni közigazgatás között – bár az önkormányzatok megnyirbálása már 1918-ban megkezdődött –, mégis markáns különbség volt. A háború alatt a kormánybiztosi intézmény bizonyos értelemben már megelőlegezte a prefektusok későbbi széles hatáskörét, de még ez is jóval elmaradt attól, amit már a Kormányzótanács II. dekrétuma tartalmazott a törvényhatósági bizottságok felfüggesztésével és a korábban választott hivatalnokok kinevezésével. A későbbi törvények több-kevesebb változtatással mind a központi hatalom erős gyámsága alá helyezték a helyi közigazgatás
