Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ujváry Gábor: Kulturális hídfőállások. A külföldi intézetek, tanszékek és lektorátusok szerepe a magyar kulturális külpolitika történetében I–II. (Fazekas István)
1170 TÖRTÉNETI IRODALOM (1916) története képezi. A három kötetre tervezett vállalkozás első két kötetét már kézben tarthatja az olvasó, így lényegében már csak a római intézetek története hiányzik. Az első kötet tartalmazza a két világháború közötti kor magyar kultúrpolitikájának a bemutatását, amelynek ismerete nélkülözhetetlen a külföldi magyar kulturális és tudományos jelenlét váratlan felvirágzásának megértéséhez (I. 65–123). Itt kerül sorra a kor kultúrpolitikája vezető – mai napig sok vitát kiváltó – fogalmainak a tárgyalására, úgy mint a kultúrfölény és a neonacionalizmus; itt kerül felvázolásra az az intézményrendszer, amely működtetni fogja majd az intézeti és lektorátusi hálózatot. Bármilyen koncepciózus is az 1920-as évek kultúrpolitikájának megteremtője, Klebelsberg Kuno (kultuszminiszter 1922– 1931), mindez nem előzmények nélkül történik meg. Az első tudományos intézetek már a dualizmus korában létrejöttek: a Fraknói Vilmos által alapított Római Magyar Történeti Intézet (1895) és a csak rövid időt megélt Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet (1917–1918). Ugyanígy az első magyar nyelvet külföldi egyetemen oktató lektorátusok és tanszékek alapítása is az 1918 előtti időszakra nyúlik vissza (például Bécs, Uppsala, Helsinki, Párizs). A meglévő minták továbbfejlesztése és kiaknázása, működőképes rendszerbe foglalása Klebelsberg érdeme, akinek koncepciózus ténykedése és érdekérvényesítő képessége nélkül aligha jöhetett volna létre az intézeti hálózat ebben a formában. A meglehetősen költséges rendszer létrehozása mögött az a felismerés állt, hogy a politikai elszigeteltségbe került új Magyarország egyik kitörési pontját a kulturális diplomácia kínálhatja. Miközben a külföldi magyar intézetekről meglehetősen sokat olvashatunk, csupán a szűkebb szakmai nyilvánosság előtt ismert, hogy a két világháború közötti időszakban történt meg a magyar nyelvet külföldön oktató lektorátusok és magyar tanszékek széles körű kiépítése. Mindez a kor másik, utóbbi években sok vitát kiváltó történész-miniszternek, Hóman Bálintnak a nevéhez fűződik (kultuszminiszter 1932–1942). Hóman az intézeti hálózattal szemben tudatosan részesítette előnyben ezt az intézménytípust, amelyek működését nem egyszer kétoldalú, a kulturális élet több területét szabályozó kulturális egyezmények megkötésével igyekezett megalapozni. A szerző által feltárt adatok szerint Hóman minisztersége utolsó évében (1942) 7 külföldi magyar egyetemi intézet, 31 lektorátus, 6 magyar tanszék, 2 magyar előadói státusz és 1 magyar tanulmányi központ működött (I. 121.). Az adatok önmagukért beszélnek. Ezen intézménytípusnak a „mintája” a berlini egyetem Magyar Intézete volt, amely porosz állami támogatással jött létre még az első világháború alatt 1916-ban, egész nyilvánvalóan egyfajta gesztusként a „fegyverbarát” Magyarország felé. Az I. kötet az intézet alapításának és két világháború közötti működésének részletes történetét tartalmazza. Az intézet története abban erősíti meg az olvasót, hogy egy sikertörténethez mindig több tényezőre van szükség. Jelen esetben a porosz állami akarat mellett legalább annyira fontos volt, hogy Gragger Róbert (1887–1926) személyében megfelelő vezetőt sikerült találni az intézet élére, aki nem csupán a megfelelő tudományos készségekkel rendelkezett, hanem jó szervező is volt, és kellő diplomáciai érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy az egyetemi élet hínáros vizében elhajózzon, illetve a magyar és porosz kultúrpolitika útvesztőjében eligazodjon. A Magyar Intézet mellett Berlinben 1924-ben Collegium Hungaricum alapítására is sor került, amely a más városokban már működőekhez hasonló feladatokat kapott (magyar állami ösztöndíjasok fogadása minden tudományterületről, valamint magyar kulturális értékek közvetítése). A két intézmény, amelynek vezetése kezdettől fogva összefonódott, igen hatékonyan támogatta egymás működését. A nemzetiszocialista hatalomátvétel a berlini magyar intézetek működési körülményeit is megváltoztatta. Az 1933 utáni nehézségekről is kap ízelítőt az olvasó a Gragger utódaként működő Farkas Gyula és német tanársegéde, Herman Klocke közötti konfliktus bemutatása kapcsán, amelynek kirobbanása a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar történet német nyelvű kiadási tervéhez kapcsolódott. Ennek ügyében a tanársegéd kapcsolataira támaszkodva ugyanis főnökével való különösebb egyeztetés nélkül járt el.
