Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (16‒18. század) (Csorba Dávid)
1160 TÖRTÉNETI IRODALOM azt protestáns főre. A koronázási ékszerek pontos és részletes leírását azonban éppen egy lutheránus nemes úr, Révay Péter koronaőr tollából ismerjük. Ráadásul Révay önmagát is javítva másik kiadást is megjelentetett, és mindegyiknek külön recepciója született. Tóth Gergely kötetében meggyőzően bizonyítja, hogy a protestánsok nélkül nem született volna meg a koronaéletrajz műfaja, amely évszázadok alatt a filológiai és történeti magyarázatok sokasága miatt a misztikus, legendák ködébe vesző szimbólum iránti reflektálatlan, megkérdőjelezhetetlen hódolat helyébe lépett. Nem érdektelen kérdés, hogy miként vélekedhettek a reformáció korának magyarországi protestáns gondolkodói a Koronáról, annak szimbolikájáról, milyen értékekkel ruházták fel, s milyen kulturális hagyományhoz kötötték narrációjukban? 1978 óta a magyar földre hazatért korona ismét nagy érdeklődésre tart számot, s bizony az iránta érdeklődők ritkán jutnak el a történetírók fogalmi apparátusának elemzésén keresztül mondandójukhoz. Nevezzük áltudománynak, alternatív történelemszemléletnek, de az bizonyos, hogy a Szent Korona misztikája mindig is sokakat megérintett. A téma aktualitása egyértelmű, lévén, hogy nemcsak szakmai, de hétköznapi szinten is (lásd internetes blogok) komoly igény mutatkozik a magyar történelem megoldatlan rejtélyeinek megvitatására. A központi kérdések néhány nagyobb témakör köré csoportosulnak: 1. a korona vándorútja (származása, elrablásai, hazahozatalai), 2. tárgyi és technikai háttér (a korona részei, a zománcképek készítése), 3. emblematikai értelmezése (melyik kép, forma, ékkő, pánt stb. mit ábrázol, mire utal, milyen máig tartó jelentést közvetít), 4. a koronázások története (ki kit, s mivel kent fel, mire jogosít fel ez a koronázásfajta). Az első két téma bizonyos alapkutatások után viszonylag hamar rövidre zárható lenne, ha nem kerülnének elő újra meg újra a történetírói forráskritikát mellőző elméletek a korona potenciális eredetéről (hun, szittya, kaukázusi, székely stb.). A harmadik a legjáratlanabb út, hiszen a szimbólumok lefordítása kulturálisan kötött, s ezért számos irányba el lehet indulni: görögkeleti és nyugat-római, szkítiai és ősmagyar, vallási és világi képzetek sokasága jöhet a felszínre. Ez ugyanis részben művészet-, részben eszmetörténeti távlatokat idéz meg: a Korona szimbólumai, mitikus, apostoli, metaforikus és egyéb rejtett értelmezései Révaytól a legpopulárisabb rétegekig érnek, s kétségtelenül ingatag talajra téved az, aki ezeket az irányokat szeretné szintetizálni. A negyedik témával érdemben foglalkozik a Lendület Szent Korona Kutatócsoport, s munkájuk kezdete óta bőséggel adnak közre forrásokat, gyűjtik és rendszerezik a tárgyi emlékeket, tartanak népszerűsítő és szakmai konferenciákat. A kutatócsoport tagjaként Tóth Gergely jelen kötete egy alapvető jelenséget vizsgált meg, amit eddig ritkán érintettek: a magyarországi történetírók teóriáinak alakulását. A protestáns értelmiség koronaképzeteinek historiográfiáját egy kiemelt nézőpontból vizsgálta: milyen források alapján szólalt meg az adott történetíró, s a Szent Koronának Szent Istvánhoz fűződő történetét hogyan szemléltette. Tanulságos látni azt a folyamatot, ahogyan az egyes korok kutatói egymástól eltérő lehetőségek talaján foglalkoztak a koronával, hiszen az impozáns történetírói névsor tagjai közül is csak páran láthatták azt valóságában, de elmélete mindenkinek volt róla. Tóth Gergely könyvének címe három témát ígér, ami valójában négy fogalom köré szövődik: a) Szent István-kép változásai a 10–18. század folyamán, b) a Szent Korona jelképeiről alkotott, többnyire történetírói vélekedések, viták rekonstruálása, illetve c) az államalapításról alkotott nézetek d) összekapcsolva a Patrona Hungariae és a Mária-tisztelet változó értékeléseivel. Ezeknek a szálaknak a változatos egybeszövésével – melyből hol egyik, hol másik dominál – tette mérlegre a könyv szerzője a kora újkori magyarországi protestáns történetírók nézeteit. A hét fejezet felépítése címszavakban: katolikus alapok, evangélikus kétségek; kálvinista átértelmezés, nemzetközi protestáns összegzés, mely itthon visszhangtalan maradt (Schwarz Gottfried életműve); az erdélyi unitáriusok mítoszképzése; s végül a 18. század végén érdektelenné, meghaladott múlttá váló, egykor évszázados történeti problémák – ez ilyen módon egyháztörténet, vagy még inkább a Thomas Kuhni értelemben vett paradigmák
