Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
SZEGÉNYSORSOK A KALOCSAI ÉRSEKSÉGHEZ BENYÚJTOTT SEGÉLYKÉRELMEK TÜKRÉBEN 780 „helyezést” érte el (átlag körüli, 8,12 ponttal). A kérvények tartalmi elemzése azonban közelebb visz a megoldáshoz. Sok ex-közép osztálybelinek az érsekkel vagy különösen valamelyik kanonokkal való találkozás, a leggyakrabban többé-kevésbé felületes kapcsolat (korábbi) életének szerves része volt, és ezért került más értékek mögé. A mindig is alacsony státuszúak számára viszont ez a „kapcsolat” – mely általában nem jelentett többet, mint hogy az érsek a bérmakörútján pár kedves szót szólt az érintetthez, vagy éppen általánosságokban biztatta az erényes családi élete folytatására, vagy gyermeke taníttatására – életre szóló élmény maradt, de legalábbis így került bemutatásra. Mintha a volt középosztálybeliek azért kerülték volna az érsekkel vagy az aula valamely tagjával fenntartott korábbi kapcsolatuk kiemelkedő körülményként való tálalását, mert ezzel saját (korábbi) középosztálybeli, úri identitásukat kérdőjelezték volna meg. Az pedig, hogy az érsekség korábbi alkalmaztatására (vagy közvetlen rokon korábbi alkalmazotti mivoltára) csak igen kevesen, 12-en hivatkoztak a volt középosztálybeliek közül, míg a másik csoportból ötször ennyi (62) ilyen említést találunk. Ez abból a körülményből fakad, hogy az érsekség (illetve az érsekuradalom) dolgozóinak túlnyomóan nagy része kétkezi munkás volt, így voltaképpen még a 12:62 aránypárban szereplő alacsony státuszúaknál még ennél is több ilyen csoportból kikerülő kérelmezőt várhatnánk. A különböző rendű és rangú támogatókra történő hivatkozásokban nemcsak az érsekség szerepelt, hanem más társadalmi előkelőségek és a polgári közigazgatás szervei is. Ezekben az esetekben ugyanazokat a motívumokat figyelhetjük meg, mint amit az imént az érsekre vagy kanonokjaira való hivatkozás esetén leírtunk (az összes ilyen kérvények száma 72 volt, de ebből csak a hatodát, 12-őt nyújtottak be ex-középosztálybeliek). A polgári közigazgatás támogatására ugyanakkor csak a nem ex-középosztálybeliek támaszkodtak. Ennek a jelenségnek két forrása is volt. A volt középosztálybeli segélykérők jelentkezésük esetén általában kaptak támogatást a helyi segélykasszákból, esetleges (ritka) elutasításuk pedig olyan nyomós és személyüket érintő indokokkal történt, hogy a további instanciázás, az „ egyházi vonal” kipróbálása esélytelennek tűnt. Nem mellékes az sem, hogy az ő szemükben egy községi jegyző, bíró vagy különösen esküdt ajánlása inkább dehonesztálónak, saját (egykori) középosztályiságuk megkérdőjelezésének, megalázónak, és a segély elnyerése kérdésében is célszerűtlennek tűnhetett. Végül sajátos voltuk miatt külön csoportba soroltuk azoknak a nőknek – csak nőknek – a kérelmét, akik házastársuknak a kapcsolatból való kilépése miatt kértek segélyt. Gyakoriságuk mindkét csoport esetében alacsony, de a volt középosztályiak esetében kétszer nagyobb arányt lehet találni (2,49% illetve 5,17%). Sokkal fontosabb azonban, hogy azok a jobb napokat megélt, valamikor úri feleségek, akik erre a körülményre hivatkoztak, toronymagasan a legfontosabb értékként tartották
