Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
HÁMORI PÉTER 773 dokumentumokat, pedig számukra az semmiféle többletkiadással nem járt volna. A háttérben tehát valószínűleg nem anyagi, hanem mentalitásbeli okok húzódhattak meg. A kérelmezők valószínűleg úgy gondoltak a betegségükre, illetve igyekeztek úgy tálalni azt, mint nyilvánvaló tényt, mely különösebb további bizonyításra nem szorul. Az egészségi állapotnak, illetve a betegségnek a bemutatása alapvetően eltér a két csoport esetében. A nem ex-középosztálybeli csoport esetében gyakori a lamentáció, a körülményeskedő, személyes hangvételű leírás, míg a középosztálynál fel-feltűnik az orvosi precizitásra való törekvés is – ám korántsem olyan gyakran, mint azt várhatnánk, sőt inkább kivételszerűen. Utóbbi okai közt szerepet játszhat, hogy a kérelmezők jelentős részükben nők, sok esetben idős nők voltak, akik jellemzően nem jártak latinra képesítő iskolába, és valószínűleg az a medikalizáló társasági hangvétel is ismeretlen volt a számukra, mely a középosztály férfitársaságaiban egyszer-egyszer feltűnt. Adatok híján csak kérdésként fogalmazódhat meg, hogy vajon az ex-középosztálybeliek és a másik csoportba tartozó kérelmezők társadalmi környezete közt volt-e valamelyes „kultúrcsere”. A két kérvénycsoportnak a betegségtünetekre vonatkozó közlései ugyanis meglepő stílusbeli egyezést mutatnak. Ahogy a középosztálybelieknél váratlanul ritkán jelenik meg állapotuk „szakszerű” leírása, úgy a másik kérvényezői körnél ugyancsak meglepő lehet, hogy szinte soha sem éltek betegségük valamiféle „népies” meghatározásával, hanem – bizonyosan a döntéshozókról, azoknak beszéd- és gondolkodásmódjáról alkotott képtől egyáltalán nem függetlenül – törekedtek a „finom”, „szalonképes” megfogalmazásokra, különösen a „női bajok” megemlítése esetén. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a döntéshozókról azt az egyet biztosan tudhatták, hogy férfiak, ráadásul római katolikus papi személyek. Az elemzés kezdetekor a betegséghez természetét tekintve szorosan tapadó értéknek tűnt a kérelmező munkaképtelensége.71 Az elemzett kérvények ezt az előfeltevést azonban nem, vagy nem teljesen igazolják vissza: a volt középosztályi kérelmezők 14,22%-a (ami alig több, mint a betegségre hivatkozók harmada) állította magáról, hogy munkaképtelensége okán (is) méltó a segítség elnyerésére; ez az arány a nem ex-középosztályi csoportnál lényegesen magasabb, 22% volt, a betegségre pedig csak valamivel több, mint másfélszer ennyien, 36%-ban hivatkoztak. A betegséghez és a többi hivatkozáshoz hasonlóan a munkaképtelenség esetén sincs módunk az állítások valóságtartalmát igazolni vagy cáfolni. (Ráadásul hasonlóan a betegséghez, de szinte valamennyi értékként bemutatott hivatkozáshoz, a munkaképtelenség is általában relatív körülmény volt.) 71 Az első ötven kérvény áttekintésekor nem is választottuk külön ezt az értéket.
