Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
SZEGÉNYSORSOK A KALOCSAI ÉRSEKSÉGHEZ BENYÚJTOTT SEGÉLYKÉRELMEK TÜKRÉBEN 768 Az elemzést megkönnyítette az a körülmény, hogy a több ízben kérelmezőkkel kapcsolatban – akik amúgy kevesen voltak, az összesség alig 4%-át tették ki, és csaknem mindnyájan az egykori középosztálybeliek csoportjából kerültek ki 60 – megállapítható, hogy értékhierarchiájuk szinte soha nem változott az első kéréshez képest, sajátos módon függetlenül még attól is, hogy mennyire bizonyult sikeresnek az első vagy a további próbálkozás.61 A többszöri kérelmezés alacsony ará nya a más intézményhez benyújtott segélykérésekkel összevetve mindenképpen feltűnő: így például Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának közigazgatási iratanyagában a sokszor, akár nyolc-tízszer is megismételt támogatási kérvények sokkal gyakrabban fordulnak elő. E jelenségben valószínüleg szerepet játszhatott az is, hogy az érsekségtől rendszeres segélyt nem várhattak, így a kiutalt egyszeri segélyt – vagy az elutasítást, ami többnyire az érsekség hallgatásában, a válaszadás elmaradásában mutatkozott meg – véglegesnek, korabeli visszatérő szóhasználat szerint „egyszer s mindenkorra szólónak” tekintették.62 Arról, hogy a kérelmezők körében ennek a híre terjedt-e, és ha igen – ami valószínűnek látszik –, akkor miképpen történt ez, semmit sem sikerült kideríteni. Nemcsak ezzel a kérdéssel kapcsolatban, de szélesebb általánosságban is megállapítható, hogy az érsekség segélyezési gyakorlatáról, a segítség elérhetőségéről és megszerzésének célravezetőnek tekintett módjairól szóló információk, hírek, netalán pletykák terjedése a kérelmezők, sőt a pauper rétegek történetének és kultúrájának olyan búvópatakját alkotják, melynek útja, sőt forrása(i) is több mint háromnegyed évszázad távolából felderíthetetlenek. Még abban is joggal kételkedhetünk, hogy az egykorú megfigyelők, szociográfusok képesek voltak-e ezeket a folyamatokat „helyesen” detektálni, illetve leírásukkor „jól” fordították-e le saját kulturális kódjaikra az érintettek vagy mások által elbeszélt jelenségeket (talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: ezzel kapcsolatban illúziókat utoljára leginkább a 19. század végi néprajzi adatrögzítők tápláltak). A kérelmek elemzésének megkönnyítése céljából a kérelmek értékközléseit és említési gyakoriságát a 2. grafikonon ábrázoltuk. 60 Az 53 ismételt kérvényből 34 volt ex-középosztálybeli által írt; ezek közül 12-en háromszor, négyen-négyen négyszer, két esetben pedig sokkal többször (kilencszer, illetve „Takách Ödön menekült főispáni irodaigazgató” 19-szer) kérelmeztek; a nem volt-középosztálybelieknél a háromszori kérés három, a többszöri (négy, illetve ötszöri) egy-egy alkalommal fordult elő. 61 Az ugyanazon kérvényezőktől befutott leveleket az érseki iroda egybegyűjtötte; ez azonosításukat ugyan megkönnyítette, de a később született kérelmek datálását 12 esetben lehetetlenné tette: azokra ugyanis a szokástól elérően nem vezették rá a beérkezés dátumát. A kérelmek keletkezésének időbeli elemzésénél ezeket nem vettük figyelembe. 62 Az alispáni és polgármesteri hivatalok – ezekben az esetekben nyilván kedvező, egyszeri segélyt kiutaló – válaszaiban ez a szófordulat igen gyakran található meg, amivel a kérelmek további áradásának akartak gátat vetni, bár mint azt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vagy akár Zemplén esetében is tapasztalni lehet, eredménytelenül.
