Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
HÁMORI PÉTER 761 határozók meggyőzéséhez. 42 Ugyanakkor állításunk érvényét nem veszi el, de élét tompítja az a körülmény, hogy az írásra, pontosabban a „felsőséggel” való hivatalos írásra vonatkozó kulturális hagyomány alakítói, a népiskolás tankönyvektől a népies kiadványokig és adómeghagyásokig, majdnem minden behatása ebbe az irányba befolyásolta a kérelmek papírra vetőit. 43 A múlt, az élettörténet megélése a kérelmekben A két világháború közti időszak szociálpolitikájának szemléletében – legyen szó akár lokális, egy plébánia vagy község segélyezési tevékenységéről, avagy országos akcióról – dominánsan jelen volt az ellenőrzés szándéka, a segély majdani felhasználása ellenőrzésének igénye. Ennek dacára a nem taníttatással vagy tanulással kapcsolatos kérvényekben elvétve, mindössze hét esetben lehet valamiféle „jövőképet” fellelni.44 A gyermekek taníttatására kért segélyeknél (a nem ex-kö zéposztályiak 9,55%-a említette ezt az indokot), illetve azoknál a kérelmeknél, amelyeket maguk a középiskolai tanulók vagy főiskolai, egyetemi hallgatók által írtakban (4,37%) a jövő idő megtalálható ugyan, de egy olyan esetet sem találtunk, amikor a jövőre vonatkozó terveket részletesebben kifejtették volna; közléseik mindössze a tanulmányok tényére és olykor (de nem mindig!) helyére vonatkoztak. Az iskola elvégzése utáni megélhetésre irányuló gondolatok még abban a néhány esetben is hiányoznak, amikor a kérvényező vagy szülője a tanulmányok befejezéséhez kért segítséget. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nem ex-középosztályi hátterű kérvényezőknek csakugyan nem volt képük a jövőjükről, bár az is igaz, hogy sokuknál a jelen olyannyira nyomorúságos körülményeinek leírásával találkozunk, 42 Szemben a kérvények többségével, a bizonyosan vagy majdnem bizonyosan idegen kéz által írt kérelmek lakóhely szerint többnyire lokalizálhatók: az így besorolhatók közül 16 a Kalocsát övező falvakból érkezett. Ezek esetében megkísérelhetjük azonosítani azt a személyt, aki papírra vetette a kérvényt. A jegyző – aki elsőfokú adóhatóságként általában nem bírt túl nagy népszerűséggel – elvben éppúgy kizárhatónak tűnik, mint a protestáns lelkész vagy a plébános. Utóbbi aligha fordult volna szívesen saját ordináriusához, hiszen bármikor felmerülhetett a kérdés, hogy miért nem képesek helyben megoldani a kérvényező apróbb-nagyobb megsegítését. Így a tanító mellett az esetleg helyben működő jótékony egyesület (többnyire hölgy-) tagjai jöhetnek leginkább számításba. 43 Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár 2008.; Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában. Ethnographia 73. (1962) 497–511. 44 H. Albertné (Kispest) 1928. dec. 4-én keltezett segélykérelmében arra való hivatkozás után, hogy „egyszer a szegény embernek is legyen egy kis ünnepe”, mintegy két oldal terjedelemben írta le saját és a családjának jövőjére vonatkozó terveit. Az érsekség döntéshozói mindezt 2 pengőre értékelték. Egy más esetben, K. László kalocsai tanuló kérvényében a jövendő negatív formában jelenik meg: a tandíjsegélyért saját nevében az érsekséghez forduló levélíró indokként első helyen azt tüntette fel, hogy nem akar tanonc lenni, különösen azért, mert szüleitől a „jó, úri magyarságot” tanulta (1934. július, nap megjelölése nélkül).
