Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
SZEGÉNYSORSOK A KALOCSAI ÉRSEKSÉGHEZ BENYÚJTOTT SEGÉLYKÉRELMEK TÜKRÉBEN 744 Az említetteknél bővebb forrásanyagot kínálnak azok az esetek, amikor a szegény valamely hatósági eljárás alanyaként, ritkábban tanújaként bukkan fel a forrásokban. A hatóságokkal így létesülő „kapcsolat” azonban mindig egyoldalú nyomot hagyott maga után, lévén előzményük általában valamely, a közhatóság által elfogadott vagy előírt jogi, viselkedési norma áthágása volt. Az ezekről az esetekről szóló dokumentumok is inkább árulkodnak az említett normákról, illetve kodifikálóik (a mindenkori társadalmi elit, esetleg a középrétegek, de semmiképpen sem a periféria) mentalitásáról, erkölcseiről, de csak nagyon ritkán a közbeszéd fősodrából kiszorultak érzelmeiről, gondolkodásmódjáról vagy éppen önképükről: a közigazgatási vagy peres eljárás során többnyire csak arra vetült fény, hogy ezek mások voltak, mint a norma meghatározóié, de az eltérés konkrét mibenléte gyakran homályban maradt. A narráció, írás- és beszédmód ezekben az esetekben jellemzően középosztályi meghatározottsággal bírt, gyakran elfedve, és (csaknem) mindig jelentősen torzítva az érintettek eredeti közléseit. A torzítás korántsem csak a verbalitás írásba foglalásakor jelentkezett. A párbeszéd és narráció szükségképpen egyoldalú volt, hiszen az érintettekben, olykor a diskurzus hivatali résztvevőiben is, még inkább az „ügyfélként” megjelenő nem-középosztályi alanyokban ott munkált a megfelelés igénye; előbbieknél ez a jogi és közigazgatási szaknyelv követésében, utóbbiak esetében pedig gyakran a középosztályi nyelvi minták leképezésében, vagy legalábbis az arra való törekvésben mutatkozott meg. A jelenséggel foglalkozó korai – egykorú – irodalom hajlamos volt elfogadni azt a beállítást, hogy mindez nem pusztán nyelvi, hanem érzelmi, sőt akár részleges szemléleti igazodást, megfelelést is jelentett, azonban az utóbbi évtizedek kutatásai ezt egyre inkább megkérdőjelezik.6 Ezek a kutatások sok szempontból járatlan utakon haladnak, ezért jelen tanulmányban is többször találkozik az olvasó a „feltehetőleg”, „valószínűleg”, sőt olykor a „nem tudni” fordulatokkal. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az említett periféria „találkozásait” bemutató iratok sorában változó arányú, de folyamatosan jelenlévő csoportot alkotnak a szegényüggyel kapcsolatos dokumentumok. A társadalmi perifériáról fennmaradt adatok esetében a legkomolyabb problémát az jelenti, hogy – legalábbis Magyarországon és a 19. század utolsó harmadáig – a közigazgatás a szegényügyet nagyrészt szóban kezelte, általában csak az „ügy” pénzügyi vonatkozásait rögzítve maradandó módon.7 A szegényüggyel kapcsolatos iratok – Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Pápa, 2004. augusztus 27–28. Szerk. Hudi József. Bp.–Pápa 2007. 267–275. 6 Robert Castel: A szociális kérdés alakváltozásai: a bérmunka krónikája. Bp. 1998. 7 Amennyiben mégis született valamiféle „akta” (pl. a későbbi környezettanulmányoknak megfelelő leírás), az a legtöbb esetben nem élte túl az elkövetkezendő évtizedeket, hanem mint érdektelen vagy ideológiailag egyenesen nem kívánatos anyag selejtezésre került; a legnagyobb, a szociális-szociálpoliti-
