Századok – 2017
2017 / 3. szám - KONFERENCIA GRÓF DESSEWFFY EMIL HALÁLÁNAK 150. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL - Vaderna Gábor: Dessewffyek. A konzervativizmus három útja
DESSEWFFYEK. A KONZERVATIVIZMUS HÁROM ÚTJA 486 intézményeket (például színházat), melyek nem feltétlenül élvezték az udvar támogatását.19 Innen érthető gróf Széchényi Ferenc vagy báró Eötvös Ignác politikai mozgástere, illetve az, hogy fiaiak, István és József miként egyensúlyoznak majd a liberális reformellenzék és az udvarhű konzervatívok között. Vagy innen érthető, hogy az egyik vezető ellenzéki politikus, Felsőbüki Nagy Pál miként találja magát oly gyorsan a kormánypárt oldalán, holott épp az intézményi reformok tüzes híveként volt korábban ismert.20 A példákat még lehetne sorolni. A zavart ismét az okozza, hogy a nyugat-európai eszmetörténeti folyamatok magyar adaptációja sajátosan alakult: a magyar politikában ugyanis rendkívüli erejűnek bizonyult az ősi alkotmányra hivatkozás szótára,21 s bár a reformkori liberális ellenzékiekkel szemben támadó konzervatív politikai szövetségek rendre az ősi alkotmány (a jogszokás) elvetésével vádolták meg a liberálisokat, az ősi alkotmányra hivatkozás érvei a legkülönbözőbb időpontokban, a politikai tér eltérő gondolkodású aktorainak szájából igen változatos kontextusokban hangzottak fel. 22 Hogy végre konkrétabban a tárgyamra térjek: a három Dessewffy konzervativizmusa komoly különbségeket mutatott, s időben egymás után következésük megmutathat valamit a magyar konzervatív politika alakulástörténetéből is. Dessewffy József politikai nézeteiben persze igen komoly elem a hagyományok követése, ám ő a legtöbb konzervatívval ellentétben nem úgy gondolta, hogy a történeti hagyomány ész és telosz nélkül alakította volna éppen olyanra intézményeinket, amiként rendelkezésünkre állnak. Sőt, azt gondolta, hogy a történelem megérthető, s éppen azért lényeges tanulmányozása, mivel folyamatos önismétléseinek megértése révén elgondolhatóvá válik a jövőbeli haladás 19 Szilágyi Márton: Egy politikai „pálfordulás” a 18–19. század fordulóján. Korall 44. (2011) 54–80. 20 Melkovics Tamás: Felsőbüki Nagy Pál élete, politikai pályafutása és közéleti szerepvállalásának jelen tősége. Vasszilvágy 2013. 21 J. G. A. Pocock: The Ancient Constitution and the Feudal Law. A Study of English Historical Thought in the Seventeenth Century. A Reissue with a Retrospect. Cambridge–New York 1987. Magyarul erről lásd J. G. A. Pocock: Burke és az ősi alkotmány az eszmetörténet tükrében. In: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe i. m. 243–261. 22 Ezért is gondolom úgy, hogy némiképp problematikus Vermes Gábor – máskülönben nagyon inspiratív könyvének – az a megállapítása, hogy „[s]ok kortárs kikerülte a döntést, habozott és köntörfalazott, mert vonzotta a lehetőség, hogy megjelenjen a haladás oldalán, miközben lényegében elutasítja előnyeinek legalább egy részét. Ez egyet jelentett mindkét világ jó oldalának élvezetével, egy elképzelt, jövő felé mutató világban való részvétellel anélkül, hogy le kellett volna mondani az aktuális érdekekben gyökerező állandóságtudatról.” (Vermes G.: Kulturális változások i. m. 214.) Pedig a pártosodás korabeli tendenciájával nem mindenki értett egyet, s éppen ezért sokan nem érezték szükségét annak, hogy egyik vagy másik párthoz deklaratíve csatlakozzanak. A „hezitálás” lehetett politikai taktika is, s legalább annyira következett a különböző politikai szótárak konjunkciójából. Azt is érdemes tekintetbe venni, hogy némiképp csalóka képet nyújt, hogy a nyilvános vitáknak (például a sajtópolémiáknak) résztvevői többnyire a pártosodás érdekelt felei voltak (Széchenyi e tekintetben is figyelemre méltó kivétel), ám ez nem jelenti azt, hogy ez a politikai működés mindennapjai során bárkit is kötelezett volna arra, hogy koherens és átfogó politikai álláspontot alakítson ki.
