Századok – 2017
2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Keletre magyar! A magyar turanizmus története (Ungváry Krisztián)
TÖRTÉNETI IRODALOM 468 Ablonczy Balázs KELETRE MAGYAR! A MAGYAR TURANIZMUS TÖRTÉNETE Jaffa, Bp. 2016. 297 oldal A turanizmusról a kevésbé tájékozott, vagy csak a jelenkorral foglalkozó olvasónak általában csupán a hagymázas őrületek jutnak eszébe: a „Dévénytől Tokióig” húzódó hatszázmilliós turáni faj, a magyar–sumér rokonság, vagy a hun–magyar eredetmítosz. Ezek az abszurdumok csak fokozódnak, ha Ablonczy kötetét elolvassuk: a „magyar” ideológia bölcsőjénél zsidó származású tudósok álltak, későbbi képviselőik túlnyomó többsége német vagy szláv asz szimiláns volt, a turanizmus antikapitalista és keresztényellenes irányzatai éppen a keresztény nyugati emigráció köreiben fejlődtek ki, és nem a pártállami Magyarországon, ahol utóbbi szemléletmódra egyébként lehetett volna politikai igény. Ablonczy a turanizmust a maga történeti valójában kívánja bemutatni, kialakulásától egészen napjainkig. Kőrösi Csoma Sándortól Cholnoky Jenőn át Szörényi Leventéig tart azon közismert magyarok sora, akiket a turanizmus gyűjtőfogalom alatt ismert eszme alapvetően befolyásolt. 1918 és 1944 között majdnem minden magyar miniszterelnök a Turáni Társaság tagja volt. Ebből is látható, hogy Ablonczy Balázs egy fontos kérdésről írt könyvet. Nem könnyű feladatra vállalkozott, és nem csak azért, mert a témában alig születtek megbízható és összefoglaló igényű publikációk. Ahogyan könyvében rögtön az elején is ösz szefoglalja, a turanizmusnak sok jelentése van: a keleti őshaza és rokonság tudományos keresése, az ebből történő politikai következtetések, magyar imperializmus a magyarság számára „közel-külföldnek” minősíthető területeken, a kelet-nyugat közötti közvetítést, tudományos ismeretterjesztést, kísérletet egy nemzeti képző- és iparművészeti stílus megalkotására, a kelettel kapcsolatos lobbitevékenység és az orientalizmus magyar adaptációja, valamint a teljes magyar társadalom turáni alapon történő átalakítása. Rögtön itt érdemes megállni egy szóra, hiszen a legutolsó ötlet nem mást jelent, mint a nyugat-európai politikai berendezkedés felszámolását és a történelmi egyházak szerepének megszüntetését. Nem véletlen, hogy ahogyan Ablonczy meg is jegyzi, „a turanizmusnak rettenetesen rossz a sajtója”. Mára ugyanis az eszmerendszerből alapvetően csak a retrográd, antikapitalista, nyugatellenes vonal maradt meg. Ennek a kötetnek köszönhetjük, hogy megismerhetjük azt is, hogy mi volt régebben ezen kívül ennek az ideológiának tartalma, amelyet Ablonczy „egy közéleti érzékenység története” kifejezéssel fogalmaz meg. Mindez azonban felveti azt a kérdést is – amit a mű szerintem nem kellő súllyal tárgyal – hogy egyáltalán mikor és meddig volt a turanizmus tudományosan komolyan vehető. Nem lett volna célszerű rögtön a mű elején – vagy legalább a végén – leszögezni, hogy a turanizmus minden bájos vonása ellenére is nem más, mint egy téveszme története? Nem lett volna pontosabb a turanizmust, a keletkutatás fattyúhajtásaként leírni?
