Századok – 2017
2017 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bácsatyai Dániel: A 13. századi francia–magyar kapcsolatok néhány kérdése
A 13. SZÁZADI FRANCIA–MAGYAR KAPCSOLATOK NÉHÁNY KÉRDÉSE 258 nevű lányának esküvője mögött. Viandeni Matilda – talán nem függetlenül a Pozsegára szemet vető Mária királyné latinokkal szemben táplált esetleges ellenszenvétől – 1250 után jobbnak láthatta leányával – esetleg leányaival – együtt elhagyni Magyarországot. Nagybátyja udvarában menedékre lelhetett, ahol Mária a császárság érdekeinek megfelelő házasságot köthetett a konstantinápolyi latin elit egyik vezető alakjával, Anseau de Cayeux-vel. A dolgot ennyiben is hagyhatnánk, ha a nápolyi Anjou-levéltár töredékeit közlő kiadványokban nem bukkantunk volna további nyomokra Anseau és a Magyar Királyság kapcsolatára vonatkozóan . E nyomok azonban mintha azt a lehetőséget támogatnák, hogy – bárki is gondoskodott kiházasításáról – Anseau feleségének kapcsolatai nem szűntek meg Magyarországgal. Bő másfél évtized múlt el Kaloján gyermekeinek esküvője után, s most újabb nemzedéken volt a sor, hogy dinasztikus házasságot kössön. Ismeretes, hogy 1269 őszén kettős szerződést készítettek elő Nápolyban, amely az I. (Anjou) Károly nápoly-szicíliai király és István ifjabb király közti szövetséget és családi összeköttetést szavatolta. A iunior rex és atyja, IV. Béla kapcsolata már régen megfagyott, ám a mélységben forrongó konfliktus szüntelenül kitöréssel fenyegetett. István most a diplomáciai elszigeteltségből kivezető lehetőségként gondolhatott az 1269 decemberében, Sáros várában aláírt egyezményre, amely minden bizonnyal a Béla királlyal szö vetséges cseh uralkodó, II. Ottokár ellen irányult.84 A nápoly-szicíliai király és az István gyermekei közötti kettős házasság révén a keleti országrész ura felvette a dinasztikus politika II. András halála után elejtett fonalát, s ismét egy távoli latin királysággal fűzte szorosabbra a viszonyt. Ezt még akkor is igen jelentős ténynek ítélhetjük, ha tudható, hogy IV. Béla sem zárkózott volna el attól, hogy leányát, Margitot beházasítsa az Anjou-családba. 84 Patek Ferenc: Az Árpádok és Anjouk családi összeköttetése. Századok 52. (1918) 462.; Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. 2. kiadás. Bp. 2002. 193–198. A kettős házasságot megelőző tárgyalások és a követjárások írott emlékeit lásd Magyar diplomacziai emlékek az Anjou-korból. I–III. Szerk. Wenzel Gusztáv. Monumenta Hungariae Historica. Acta Extera. I–III. Bp. 1874–1876. (a továbbiakban: MDEA), I. 3–33. Wenzel forráskiadványának jelentőségét emeli, hogy az iratok túlnyomó többségének szövege egyedül itt maradt fenn a nápolyi Anjou-levéltár 20. századi pusztulása után; a dokumentumok keltezését azonban nem egyszer rosszul oldotta fel a kiadó, mivel nem a Dél-Itáliában honos, szeptemberben kezdődő görög indictió hoz igazodott. A Nápolyba küldött magyar követségek résztvevőire, valamint a gestaíró Ákos mester és Kézai Simon e követjárásokban jó okkal feltételezhető szerepére lásd Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta. Értekezések a történeti tudományok köréből 58. Bp. 26–41.; Szűcs Jenő: Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorum ában II. Századok 107. (1973) 842–856.
