Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Der Kanun. Das albanische Gewohnheitsrecht nach dem sogenannten Kanun des Lekë Dukagjini (Tringli István)
TÖRTÉNETI IRODALOM 211 azonnal tudatnia kellett a tulajdonossal, és együtt indultak keresésére. Ha nyomtalanul tűnt el egy állat, akkor a tulajdonos esküre kényszeríthette a pásztort, akin – ha az esküt tett ártatlanságára – a továbbiakban nem volt mit keresnie. Ha egy állat a nyakát törte, vagy farkas tépte szét, akkor ennek jelét be kellett mutatni a tulajdonosnak, de a kárt nem kellett megtérítenie. Ha egy állatot elloptak a nyájból, a pásztornak kötelessége volt, hogy elmondja a tulajdonosnak, hol és mikor történt a lopás. Ha a pásztor lopott, akkor neki kellett megtérítenie a kárt, ilyenkor el is bocsátották. Mivel a pásztorokat egy évre fogadták fel, ebben az esetben is ki kellett fizetni a lopásig megszolgált bérét. Ha a pásztor agyonütötte a tolvajt, akkor az ő házára szállott annak a vére, azaz rajta, illetve családján lehetett bosszút állni (66.). Az állatot a tulajdonos mindig ősszel adta ki felesbe, a pásztor is ekkor számolt el vele. A felesben őrzött állat esetén a pásztornak tehén után vajból és sajtból, kecske és juh után vajból meghatározott mennyiséget kellett állatonként a tulajdonosnak adni, a gyapjún pedig valóban fele-fele arányban osztoztak meg. Kunyhóról és sóról a pásztornak magának kellett gondoskodnia (69.). A felesben történő disznóőrzésnek külön szabályai voltak. A hegyek és a hegyi legelők nem családi, hanem közös tulajdonban voltak (55., 78., 89.). A malomra és a kovácsműhelyre vonatkozó szokások sok tekintetben hasonlítottak egymásra: a molnárnak és a kovácsnak abban a sorrendben kellett elvégeznie a munkát, ahogy a gabonával vagy a feldolgozandó vassal jelentkeztek nála, kivételt senkivel nem tehettek. „A kovács, akárcsak az egyház, a malom és a fogadó senkinek sem szolgál barátságból” – tartotta mondás. Nem számítottak ezek az intézmények senki barátjának sem, azaz az ott megforduló ember vérét bosszú esetén nem vették magukra a kovácsok és a molnárok, miként a kereskedők és az egyház sem (5.). Üllőről, fújtatóról és más szerszámokról a kovács gondoskodott, a vasat azonban már a megrendelő vitte hozzá. Évente egy napot minden falubelinek, előre megszabott sorrend szerint bérért és ellátásért kellett dolgoznia, a többi napokon azonban szabadon vállalhatott munkát. Különböző malmok lehettek: voltak, amelyekhez föld is tartozott, másokhoz a földön kívül a malomcsatorna medre is, megint mások magukban álltak, és a kereket meghajtó víz a szántóföld öntözésére is szolgált. Fontos tartozéka volt a malomnak a csatorna mellett húzódó nyolc láb széles út, melyen egy megrakott lóval is el kellett tudni menni (93.). A patakok az egész falut szolgálták, nem volt szabad őket sem elterelni, sem elrekeszteni, még akkor sem, ha a megáradt patak egy házat veszélyeztetett. „A falu patakja nagyobb érték, mint egy ház alapja.” „A vizek nem folyhatnak felfelé, ha úgy tetszik nekik, hogy a telkedre folyjanak, abban nem akadályozhatod meg őket” – mondták a régi szabályok (98.). A kánun a társadalmat igen modern módon írta le. A család az egy fedél alatt élők közössége, akik atyafiságokba, azok nemzetségekbe, ezek pedig törzsekbe egyesülnek. „Mindnyájan egy nagy családot képeznek, amelyet népnek neveznek, melynek közös a hazája, egy vér, egy nyelv, egy szokás.” E mondatot Gjeçovi hitvallásának kell tekintenünk. Dukagjini korában, de még egy-két száz évvel később is aligha gondolkodott így erről valaki Albániában. A szokásjog ragaszkodott az egyenlőség fikciójához: mindenkinek a becsülete egyforma volt, függetlenül anyagi helyzetétől (134.). Az emberi élet ára egyforma volt, az eskütársak
