Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Der Kanun. Das albanische Gewohnheitsrecht nach dem sogenannten Kanun des Lekë Dukagjini (Tringli István)
TÖRTÉNETI IRODALOM 209 kongresszus után indult meg a Balkán irányába. Ekkor kezdte egy Koszovóban született és Boszniában tanult ferences szerzetes összegyűjteni szülőhazája és annak környékének jogszokásait. A mai Albánia északi és Koszovó nyugati részén bevett szokásokat a helyiek Lekë Dukagjini kánunjának hívták. Dukagjini Szkanderbég kortársa volt, és ma már lehetetlen eldönteni, hogy a későbbi hagyomány joggal vagy jog nélkül kapcsolta össze nevével a kánunt. Két dolog azonban egészen bizonyos: egyrészt sem a 15. században, sem még hosszú évszázadokig nem foglalták írásba, ismerete szájról szájra terjedt, másrészt írásos lejegyzése számos olyan részletet tartalmaz, mely csak később (néha évszázadokkal) honosodott meg Albánia hegyei között. Ilyen például a puska és a lőszer használatának visszatérő emlegetése, a robbanóanyaggal (lőporral) való halászat szokása (108.), a kávéfogyasztás és kávéfőzés kiemelt szerepe (16., 35., 121.), a dohány- és burgonyatermesztés (92.), de ide kell sorolnunk a pálinkafőzést (16., 35., 41.) is. A Dukagjini-féle kánun mellett még három másikat tart számon a kutatás: egyet, melyet szintén északon használtak, a Meleve-it, az ettől délre eső vidékeken szokásban volt Szkanderbég-kánunt és a Dél-Albániában élő Zhuli pap kánunját. A négy közül a leghíresebb Lekë Dukagjinié. A már említett szerzetes Sthjefën Gjeçovi (1871–1929) törzse öregjeinek kikérdezésével még a 19. század végén állt neki a jogszokások gyűjtésének. Munkáját haláláig folytatta, mígnem életének egy szerb golyó vetett véget. Gjeçovi anyagát szerzetestársai szerkesztették össze, a mű 1933-an jelent meg végleges formájában. Ekkor már jó három évtizedes múltra tekintett vissza a kánun részleges közlése. Első részleteit Brüsszelben 1897–99-ben, majd Szkutariban 1913 és 1924 között adták ki. A belga közlést Thallóczy Lajos 1916-ban másodszor is nyomdába adta. A Dukagjini-kánun utánnyomására Albániában csak a rendszerváltást követően került sor, a jugoszláviai Pristinában azonban már 1972-ben megjelentették. Az albánul tudók szűk körén kívül az érdeklődők természetesen fordításokból ismerték meg e jogforrást. Az olasz fordítás járt az élen, mely 1941-ben jelent meg, ezt követte az 1953-56-ban publikált német nyelvű átültetés. 1986-ban szerbhorvátra, 1989-ban angolra, 1994-ben macedónra is lefordították Gjeçovi művét. Az új német nyelvű kiadás minimális eltérésekkel az 1953-56-ost követi. Hogy melyek ezek az eltérések, főleg, mi indokolta őket, a kiadó nem osztotta meg az olvasókkal. A művet a kiadó, a jó nevű albanista, Robert Elsie előszava vezeti be, majd egy újabb másodközlés következik: Michael Schmidt-Neke 1995-ben megjelent tanulmánya. A kiadó ezúttal sem állt a helyzet magaslatán: a tanulmány a kánun albán kiadásának paragrafus-beosztására hivatkozik, amit azonban hiába próbálunk a német szövegben visszakeresni, a fordító ugyanis nem e szerint tagolta a munkát. A kötetet egy nagyon alapos bibliográfia zárja. A kísérő tanulmányban hosszas eszmefuttatást olvashatunk arról, hogyan lehetne a rendszerváltás után újra szokásba jött vérbosszút visszaszorítani, a kánun legfontosabb kérdését, azt hogy az írott szöveg milyen hitelességgel adta vissza a 19. század végén, 20. század elején még élt szokásokat, és mennyiben tükrözte egy tanult pap iskolában megszerzett tudását és irodalomból elsajátított ismereteit, nem érinti. Pedig egy szokásjog első írásba foglalójának mindig nagy a felelőssége: ő alkotja meg a rendszert, amelybe a szokásokat elrendezi, hol szó
