Századok – 2017
2017 / 6. szám - MŰHELY - László Andor: A kiegyezés történeti párhuzamai a kortárs historiográfiában. A kiegyezés történeti mintázata
A KIEGYEZÉS TÖRTÉNETI PÁRHUZAMAI A KORTÁRS HISTORIOGRÁFIÁBAN 1374 csetepatéinak historizált előképeivé válnak.34 Kitűnő tudósítónk van, a történelem iránt élénken érdeklődő Mikszáth Kálmán figyeli az eseményeket az országházban, ahol egy kormánypárti felszólaló szerint, „Bocskai, Bethlen azért voltak nagy emberek, mert megverve a németet, meg tudtak alkudni a körülményekkel”. 35 A vitriolos tollú szerző hozzáfűzi a magáét: „Amiről jó is volt fölvilágosítani a házat, mert úgy tapasztaltuk, hogy itt még sokan vannak olyanok, akik Bocskai és Bethlen nagyságát abban keresik, hogy harcolni mertek és győzni tudtak, ahe lyett, hogy megalkudtak volna a körülményekkel, amit bizony megtehettek volna korábban is, kisebb fáradsággal”.36 Mikszáth a közvélemény jelentős részének ál láspontját fejezi ki, frappánsan összefoglalja Bocskai történelmi szerepét, hangsúlyozva: a harc vállalása nélkül nem jöhetett volna létre kiegyezés a dinasztiával. Bocskai mint Deák elődje A dualizmus időszakának második felére kétségtelenül felerősödött a romantikus irányzat, az idealizált múltkép, melynek legfőbb terjesztője a történészek közt – amennyiben történetírónak lehet őt tartani – Thaly Kálmán.37 Elsősorban az 34 Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. (Társadalomtudományi Könyvtár) Bp. 1974. 33. 35 Lásd Móricz Pál felszólalását: „Bocskay és Bethlen azért voltak nagy emberek, mert dicső csaták után is megbékültek Ausztriával. (Élénk tetszésnyilatkozatok a jobboldalon. Nyugtalanság a szélső balon.) Igenis megbékültek dicső csaták után. S ezen békekötések épen ezért voltak maradandó becsűek a nemzet szabadságára nézve. (Úgy van! a jobboldalon.)” Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója III. Bp. 1882. 55. ülés (1882. febr. 14.) 32. 36 Mikszáth Kálmán : Apróságok a házból 1882. február 14. In: Uő: Összes művei 63. Cikkek és kar colatok XIII. 1882. január-május. Kiad. Bisztray Gyula. Bp. 1972. 206. 37 Angyal Dávid szerint, akinek javaslatára 1909-ben megkapta az Akadémia nagydíját, „nem Thalynak a történetírónak, hanem a történetkutatónak szántam a jutalmat. Thaly inkább költő és rétor volt, mint történetíró. De az ő párját ritkító kutatási szenvedélyének köszönhetjük, hogy II. Rákóczi Ferenc korának történetét elég világosan látjuk és e kor jelentőségét is kellően méltányoljuk”. Lásd Angyal Dávid: Emlé kezések. (Szepsi Csombor Kör Kiadványai) London 1971. 70–71. Másutt ugyanő: „Thalyt a magyar történetírók nem felfogása, hanem másnemű érdemei miatt becsülték. Thaly nem történetet írt, hanem lelkesedett Rákócziért és híveiért [...] A magyar történetírás a múlt század utolsó harmada óta általában véve nem a Thaly nyomdokain járt, mint Szekfű hiszi, csak némi concessiokat tett szenvedélyesen parancsoló meggyőződésének, ami nem ártott a közszellemnek és a magyar történeti felfogást nem zavarta meg.” Dénes Iván Zoltán: Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 2.) Bp. 1976. 54.; Marczali Henrik áttekintésében nem említi a történészek között. Lásd Marczali Henrik: A magyar történetírás fejlődése a XIX. században. In: A magyar irodalom története. Szerk. Beöthy Zsolt. Bp. 1900. 552–569.; Szabad György szerint „Thaly Kálmán tulajdonképpen nem tudós a mai értelemben, sőt a századforduló polgári értelmében sem”. Várkonyi Thalyról szóló monográfiájának vitáján: „Szabad e megállapításához a felszólalók közül többen csatlakoztak. Esze Tamás szerint Thaly Kálmán minden volt a történetíró jogcímén, csak éppen történetíró nem. Perjés Géza középszerű elmének nevezte őt s rámutatott pszichológiai és szociológiai műveletlenségére. Különösen Thaly munkásságának egyik fontos területén, a hadtörténetírásban vizsgálta működését és mutatta ki dilettantizmusát”. Benczédi László: Vita R. Várkonyi Ágnes: „Thaly Kálmán” című tanulmányáról. Törté nelmi Szemle 1. (1958) 244.; Gunst Péter elsősorban forráskiadóként tartja számon. Lásd Gunst Péter: A magyar történetírás története. (Csokonai História Könyvek) Debrecen. 1995. 154.
