Századok – 2017
2017 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Az igazolási eljárástól a nyugdíjazásig. Marczali Henrik eltávolítása az egyetemről (1919–1924)
DÉNES IVÁN ZOLTÁN 1361 Tévedett. Nyugdíjazása után még tizenhat évig élt. 74 Ép ésszel már nem élte át a második zsidótörvényt. Akkor pedig, amikor a vidéki zsidókat gázkamrákba szállították, s a budapestiek ellen hajtóvadászatot tartottak, már nem élt. 1920-ban Apponyi Albert felkérésére a trianoni békeszerződés ellen írt röpiratát a magyar kultúrnacionalizmus, a kultúrmisszió jegyében zárta.75 Önmagáról alkotott képe nem állhatott távol az ebben megfogalmazott mintaadó szerepétől: „mindig voltak és vannak köztünk, kik a szellem és az igazság becsületes kutatása terén nem maradtak el bármely nemzet fiai mögött”. 76 Marczali Henrik 1927-ben a Revue Historique nagy, kétkötetes historiográfiai ösz szefoglalásában így összegezte a magyar történetírás korabeli teljesítményéről alkotott véleményét: „A nagy háború sehol sem volt kegyes a történetíráshoz. Az igazság iránti érzék csaknem minden országban kihunyt. Hazánkon 1920-tól szinte felfokozott tettvágy lett úrrá. Mindenki tudta, hogy mit jelent Magyarország számára a történelem. Mivel az állam és az akadémia egyaránt megfosztatott a szükséges forrásoktól, ezért maga a társadalom gyürkőzött neki a munkának. Az uralkodó felfogás mindazonáltal már nem 74 A Kozma utcai temetői karton: „Név: Marczali Henrik. Foglalkozás, életkor: egyetemi tanár 84 éves. Lakása: V. Arany János u. 16. Hol halt meg: XIV. Amerikai út 57. A haláleset ideje: 1940 év július hó 21 nap. A temetés ideje: 1940 év július hó 23 nap. Sírhely: 5B sor 10 szám 1.” A beszkennelt kartont Karika Juditnak (Kozma utcai temető) és Lédermann Zitának (Magyarországi Zsidó Hitközség, Budapesti Zsidó Hitközség, Chevra Kadisa) köszönöm. 75 „a magyar átment a nyugati népek valamennyi stádiumán. Későbben náluk, sokat átvéve tőlük, de nem viszontszolgálat nélkül. Volt lovagkora, renaissance-a, reformációja, ellenreformációja, átment a felvilágosodás korán és kivette becsületesen részét a XIX. század eszméinek megvalósításából. Kultúrája tehát összehasonlíthatatlanul szilárdabb alapon nyugodott azokénál, kik úgy szólva a XIII. századból egyszerre jutottak be a huszadikba. Kimondhatjuk azt is, hogy az igazi magyar tradíciónak, a Széchenyi, Deák és Eötvös valódi szabadelvűségének megfelelt a nemzetiségeknek is lehető magas művelése. Megfelelt volna magának a magyarság érdekének is. Egy feltétel alatt: ha a magyar épp oly arányban halad előre, mint tanítványai. Mihelyt bármi okból, nevezzük akár kényelemnek akár reakciónak, nálunk túlterhelésről panaszkodtak; nálunk, hol bizony még kevesebbet tanultak mint nyugaton – az aránynak kárunkra fel kellett billenni és a magyar szupremácia alól lassankint kisiklik az erkölcsi alap. Pedig az a törekvésünk, hogy itt egészen magyar államot alkossunk, nemcsak természetes volt, hanem még a kultúra emelését is elősegítette volna. Az a külföldi író, ki tán legbehatóbban és legkevesebb elfogultsággal ír rólunk, ez annyira vitatott kérdésben így nyilatkozik: »A magyarok nem urai ambíciójuknak: azt a természet parancsolja. Hogy létezhessenek, uralkodniok kell az egész magyar területen. Ha tekintetüket az Alföldre és a Dunántúlra szorítanák, egy darabig még tengődhetnek mint népcsoport, de nemzeti életüknek vége volna. Parancsoló szükség tehát, hogy »történeti« államukat »nemzeti« állammá alakítsák át.” (Louis Eisenmann: Le Compromis Austro-Hongrois. 555.); „A baj csak az volt, hogy a nemzetiségi éppúgy, mint a vele oly szoros összeköttetésben álló társadalmi és gazdasági kérdésekben nem az igazi nemzeti gondolkodás, hanem a pártérdek és gyakran az egyéni önzés döntött. Ismerjük el ezt, de viszont el kell ismerni mindenkinek, hogy a magyar nemcsak átvette a műveltséget, mint egy divatos köntöst, hanem mindig voltak és vannak köztünk, kik a szellem és az igazság becsületes kutatása terén nem maradtak el bármely nemzet fiai mögött. Nem magyar, hanem Roosevelt Tivadar mondta, hogy nemcsak tiszteli, hanem bámulja is Magyarországot, mert története számos oly példát és elvet mutat, melyet más nemzeteknek is érdemes követni. »Magyarországtól tanulhatunk bátorságot, vaselhatározást és kitartást. Az egész művelt világ adósa Magyarország multjának. Nem is tartaná magát művelt embernek, ha nem ismerné.« Rajtunk múlik, hogy ez ne csak multunkra álljon, hanem jövőnkre is. Ne tarthassa magát művelt embernek, ki nem tudja, mivel járul a magyar szellem az emberiség lelki javainak gyarapításához.” In: Marczali H.: A béke könyve i. m. 193–195. 76 Uo. 195. Vö. Uő: Cím nélküli bevezető. In: J. A. Hobson: Egy új világ problémái. Bp. 1923. 6–7.
