Századok – 2017
2017 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tengely Adrienn (összeáll., bev. és jegyz.): Az 1931. és 1942. évi egri egyházmegyei zsinatok (Bartók Béla)
1182 TÖRTÉNETI IRODALOM Történelmi Emlékek Okmánytárak széria Egyháztörténeti Források című alsorozatában ed dig hat kötet jelent meg. Tengely Adrienn, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója egy olyan nagyszabású forrásgyűjteményt szerkesztett, amely méltó módon illeszkedik bele a sorozatba, amelyben a katolikus püspöki kar 1945–1948 közötti tanácskozásainak jegyzőkönyveit és az 1863. évi kalocsai tartományi zsinat dokumentumait megjelentető munkát követte, de megelőzte a csanádi, a székesfehérvári és a veszprémi egyházmegyei zsinatok anyagainak megjelenését. Beke Margit, Adriányi Gábor és Zakar Péter szerkesztésében a megjelent nyolc kötetből ez a harmadik legnagyobb terjedelmű, ami már monumentalitásával is a legnagyobb területű egyháztartomány szerteágazó kormányzását jellemzi. Az egyházmegyei zsinat (synodus diocesana) – a Magyar Katolikus Lexikon szerint – egy egyházmegye papságának a püspök által összehívott, és az ő elnöklete alatt tartott értekezlete vagy gyűlése, amely a klerikusok és a hívek érdekében szükségesnek és hasznosnak látszó kérdések megtárgyalására szolgál. Magyarországon is rendszeresen tartottak ilyeneket. Ezek szervezésének részleteit a Pontificale Romanumban és a püspöki szertartáskönyvben állapították meg. A püspök, ha szükségesnek látta, a tanácskozási anyag előkészítésére a zsinatot megelőzőleg egy vagy több bizottságot rendelhetett ki. A kitűzött kérdéseket az előkészítő üléseken a zsinat tagjai már előre megvitatták, így az általános üléseken éles és váratlan nézeteltérésre már nem kerülhetett sor. A zsinat egyedüli törvényhozója az egyházmegye püspöke vagy érseke volt, aki a résztvevő papok tanácsainak kikérése után a zsinat határozatait megerősítette, és azokat ezzel törvényerőre emelte. Az egyházmegyei zsinatok nem mondhattak ellent az egyháztartományi zsinat döntéseinek, amint azok sem lehettek ellentétesek a pápával együttműködő egyetemes zsinattal. Bár az 1917-es egyházi törvénykönyv az egyházmegyei zsinat tízévenkénti megtartását rendelte el, korábban és később ennél ritkábban voltak ilyen gyűlések. Látva a könyvsorozat eddigi köteteit, elmondható, hogy az egriek két zsinata szervesen illeszkedik a lassan és megfontoltan, de céljai felé határozottan haladó katolikus egyház történetébe. Az impozáns könyvhöz írt előszavában Ternyák Csaba egri érsek kiemeli, hogy a kötet a főegyházmegye történetének olyan időszakába enged betekintést, amelynek történeti feldolgozása valójában még el sem kezdődött. A szerkesztő bevezető tanulmányában világosan leszögezi a kötet forráskiadási és szerkesztési szempontjait, valamint részletezi az Egri Főegyházmegyei Levéltárnak az Egerben megtartott egyházmegyei zsinatokra vonatkozó azon dokumentumait, melyeket összegyűjtött és sajtó alá rendezett. Előbb az elmaradt 1848. évi egri zsinat szervezését ismerteti, majd rátér a két világháború között rendezett szinódusokra. Ezek a dokumentumok azt jelezhetik, hogy az egri érsekség a nagy történelmi sorsfordulók hatására kész volt az egyházi élet elemzésére és megújítására. Később külön-külön elemzi az 1931-es és az 1942-es rendezvény lebonyolítását, majd részletesen bemutatja a zsinati statútumokat, vagyis az egyházmegyére vonatkozó érvényes jogszabályokat. Maga a forrásgyűjtemény előbb az összehívással kapcsolatos 14 dokumentumot közli (például Eugenio Pacelli bíboros vatikáni államtitkárnak az egri érsekhez írt levelét), de elolvashatjuk a résztvevők ellátásával kapcsolatos részleteket is. Figyelmes olvasással a nagy válság társadalmi és politikai következményeire is rábukkanhatunk, hiszen – ahogy azt Tengely Adrienn is világosan megfogalmazta – az egri főegyházmegye megtartott zsinatai mindig valamilyen átfogó kihívásra próbáltak válaszokat és útmutatásokat adni nemcsak a klerikusok, hanem a laikusok számára is. Talán épp az az egyik kiemelkedő eredménye ennek a műnek, hogy rámutat: minden ellenkező nézet ellenére a római katolikus egyházban már 1919–1945 között sem volt éles választóvonal a papok, a szerzetesek és a hívek között. Ezután következnek a zsinat határozatai 21 fejezetben. Bürokratikusnak tűnik az egyházmegye
