Századok – 2017
2017 / 5. szám - TUDÁSÁRAMLÁS MAGYARORSZÁGON 1770–1830 - Krász Lilla: Theoria medica és praxis medica. A tudásközvetítés változó útjai a medicinában a 18. század második felében
KRÁSZ LILLA 1031 bécsi városi kórházban (Bürgerspital ) megszerzett két helységben, 6–6 ággyal a szin tén holland származású Boerhaave-tanítvány, Anton de Haen (1704–1776) vezetésével indult meg. A hallgatóság Bécs különböző kórházaiból (elsődlegesen Spital der Barmherzigen Brüder, Dreifaltigkeits-Spital , Spanisches Spital ) célirányosan összevá logatott, tipikus (mindenekelőtt lázas és/vagy kiütéses) betegségképeket felmutató, „tankönyvi” eseteken figyelhette meg, s követhette – adott esetben egészen a páciens halála utáni boncolással bezárólag – a napi rendszerességgel tartott előadások éppen aktuális tárgyát képező betegség vagy betegségek lefolyását. Haen Boerhaave szemiotikai kategóriát és a hippokratészi medicina konzervatív, nem beavatkozó terápiás előírásait alkalmazta a betegágy mellett. Mind formailag, mind tartalmilag ugyancsak a mesterétől elsajátított metodológiát (speciális megfigyelési, következtetési és rekonstruálási eljárás) és patológiát használta az akut és krónikus betegségek interpretációja során. Ez azt jelenti, hogy az egyéni esetre szabott anamnézist Boerhaave mechanikus modelljébe illeszkedő diagnózis és terápia követett. A gyakorlatban mindez úgy zajlott, hogy reggelente a betegágynál Haent körbevették a diákok, s minden előzetes, elméleti koncepció által sugallt feltevést kizárva 5–12 napig „a természet munkáját figyelték”, követve a betegség prognosztikus jeleit, s várva a Corpus Hippocarticum ban kritikus napokként aposztrofált pozitív vagy negatív irányú fordulat bekövetkeztét. Amennyiben ez idő alatt nem javult például egy lázas beteg állapota, vagy rosszabbul lett, csak ekkor következett a beavatkozás: ez esetben a Boerhaave-iskola tanításai szerint a lázas állapot következtében felhevült vér elvezetését szolgáló érvágás eszközlése útján. Haen kurzusán az oktatás szigorúan és kizárólagosan a szóbeliségre épült: a diákoknak nem kellett betegségtörténetet (historia morborum ) írni, még a megfigyeléseiket sem kellett le jegyezni, csak kellő távolságból figyelni a beteget, s professzoruk kommentárjait hallgatni.17 Ennek fényében kijelenthető, hogy az orvosjelöltek a kurzus során nem az elmélet gyakorlatát, vagyis nem a pácienssel való közvetlen és folyamatos fizikai kontaktusban kibontakozó képességeket sajátíthatták el. Amit megtanultak, az sokkal inkább a gyakorlat elmélete volt, per visum nyert absztrakt tudás, amit az után a rendelkezésre álló, a korszakban közkézen forgó, számos eset- és/vagy betegségleírásokat tartalmazó Institutiones, Observatio , Casus , Medicina practica típusú gyűjtemények18 olvasása, excerpálása, memorizálása útján rögzíthettek. 19 17 Anton de Haen: Heilungsmethode in dem kaiserlichen Krankenhause zu Wien. Leipzig 1779. 10– 42. 18 A 17. és 18. században egyéni és egyetemi oktatási célokra használt gyűjtemények felsorolását lásd Gianna Pomata: Sharing Cases: The Observationes in Early Modern Medicine. Early Science and Me dicine 15. (2010) 193–236. 19 A korszak humanista munkamódszerekre támaszkodó enciklopédikus tudáselsajátítási gyakorlatairól vö. Helmut Zedelmaier: Bibliotheca Universalis und Bibliotheca Selecta. Das Problem der Ordnung
