Századok – 2016
2016 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tilcsik György: Amikor már a lóganéj sem segített. A patrióta kanász és az idegenszívű kovácslegény véres összetűzése, netán az 1848. évi forradalom előszele egy Vas vármegyei kocsmában?
GYILKOSSÁG EGY VAS VÁRMEGYEI KOCSMÁBAN 1847-BEN 687 lását tekintve nemes volt, aki egy tipikus Vas vármegyei kisnemesi faluban, Bődön született. Apja, Kovács Boldizsár hétszilvafás nemesként családjával gyakorlatilag paraszt módra, a zsellérek szintjén élt, így nem meglepő, hogy István fia kovácsmesterséget tanult. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy önmagában a nemesi jogállás, valamint az ahhoz gyakran szorosan tapadó, ugyanakkor jórészt csupán a messzi múltba tűnő, de talán valójában akkor sem létező, generációkon át mégis konokul továbbhagyományozott, a mindennapi valóságban azonban csupán illúzióként megjelenő, tehetős nemesi família vágyképe talán olyan határozott és erős öntudat forrása lehetett, amelynek révén még a kisunyomi kovácslegény is többnek, jobbnak és különbnek tartotta magát nemcsak a falubeli kanásznál, hanem a nálánál sokkal jobb és biztosabb anyagi helyzetű, de nemesi címmel nem rendelkező személyeknél is. így azután a felületes, pusztán Pontyos János és Kovács István társadalmi státuszára figyelő és az eseményeket kizárólag az osztályharcos hagyományok fekete, szarukeretes, kissé karcos és elhomályosult lencséjű szemüvegén át megítélő vizsgálódás kettőjük összeütközését akár a jobbágy és a földesúr közötti antagonisztikus ellentét egyik megnyilvánulási formájának is tarthatná, amely megelőzte, mintegy „beharangozta” a hamarosan — persze csak történelmi léptékkel hamarosan — bekövetkező forradalmat, amelynek többek között a magyarországi jobbágyrendszer felszámolása köszönhető. E vélekedés természetesen alapvetően lenne téves többek között azért is, mert a kanász és a kovácslegény konfliktusát nem jogi helyzetük különbözősége indukálta és táplálta, ráadásul „osztályhelyzete” alapján Pontyos személyét talán még megfeleltethetnénk a nincstelen, ebből adódóan a forradalom eszméire fogékony, tettre kész zsellérével, ám amint azt fentebb vázolni igyekeztünk, Kovács Istvánt bajosan lehetne a jobbágyok vérét és zsírját szívó, azokat kizsákmányoló, árutermelő közép- vagy nagybirtokos magyar nemes archetípusával azonosítani. Ezek után a két fiatalember közötti vita, majd a tragikusan végződő verekedés kiváltó okát — amely a vallomások túlnyomó többsége szerint amiatt keletkezett, hogy a kanászlegény és társai magyar, a kovácslegény és cimborái pedig német táncot, azaz zenét kívántak hallgatni, illetőleg a zenészekkel játszatni — érdemes alaposabban megvizsgálni. Mind a szemtanúk, mind pedig Pontyos vallomása alapján úgy tűnik, hogy a szóváltás megkezdődése előtt közvetlenül német zenét játszottak a muzsikusok, amikor is — nyilván annak pontos ismeretében, hogy azt Kovács Istvánék rendelték — talán Pontyos személyesen, vagy barátai társaságában és támogatásával azzal az igénnyel fordult a zenészekhez, hogy immáron magyar zene szóljon a magyar — értsd: a balogfai — kocsmában. Azt is valószínűsíthetjük, hogy a kanász sejtette, sőt talán biztos is lehetett benne, hogy a kovácslegény nem hagyja annyiban a dolgot, és ismét német táncot akar húzatni. Ráadásul van egy tanúvallomás, amely azt állítja, hogy az összeütközést az indukálta, hogy Pontyos János földre öntötte Kovács borát. Minden bizonnyal ez utóbbi esemény már csak az utolsó, vagy már az utolsó utáni cseppet jelentette abban a bizonyos pohárban. E ponton talán nem felesleges megemlíteni, hogy mind az események színhelye, azaz Balogfa, mind a civakodásban élenjáró személyek lakóhelyei, vagyis Kisunyom és Héraháza is
