Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szaszkó Elek: Keresztesekből lázadók. Tanulmányok 1514 Magyarországáról
524 TÖRTÉNETI IRODALOM ni hadmozdulatai — főként a Várad környéki és a szamosfalvi csaták, illetve Lőrinc pap szerepe —, ily módon nemcsak az események kronológiája, hanem mozgatórugói is teljesen más megvilágításba kerülnek. Lakatos Bálint a hazai és külföldi hírkapcsolatok rendszerének jellemzőiről írt tanulmánya (Hírek Magyarországról. Külföldi értesülések 1514-ben a parasztháború eseményeiről) egy eddig kiaknázatlan terület felől közelíti meg a kérdést. A hungarikakutatás során újonnan feltárt külföldi, többségében német nyelvű források — diplomáciai levelezések során keletkezett iratok, illetve röplapok — diplomáciatörténeti vizsgálata nemcsak a Magyar Királyság korabeli külkapcsolataira, vagy a híráramlás irányára és minőségére vetnek fényt, de segítségükkel pontosíthatók már ismert(nek) hitt adatok is. Példaként a Pest környéki zavargások időpontjának meghatározását lehet felhozni — a korábban feltételezett dátum, a május 25. előtti napok helyett a szerző a történteket május 17-re teszi —, ami egyrészt jobban beilleszthető az események menetébe, másrészt pedig ennek ismeretében a későbbi történések is érthetőbbé válnak. A Dózsa-féle mozgalom jellegét, egyben kiterjedtségét helyezi új megvilágításba Varga Szabolcs Szlavónia 1514-ben című tanulmánya, amelyben a Drávától délre eső tartományra vonatkozó forrósok újraértelmezésével meggyőzően cáfolja a korábbi szakirodalom szlavóniai eseményekre vonatkozó, evidenciaként kezelt megállapításait, igazolva, hogy az ugyanakkor zajló szlavóniai konfliktusok függetlenek voltak a keresztes mozgalomtól, ezáltal pedig a parasztháborút kiváltó, közismert okok — különösen az obszerváns ferences mozgalom szerepének — átértékelésére hívja fel a figyelmet. Horváth Richard Legendás várak nyomában. Várak a Dózsa-parasztháborúban című tanulmányában a szerző annak az elsősorban az elbeszélő források által fenntartott — a szakirodalomba is kritika nélkül átemelt, így a köztudatban is tévesen élő — képnek járt utána, amely a parasztsereget „győzedelmesen várakat vívó” hadként ábrázolja. A 12 leginkább dokumentált várról írt „mini-esettanulmány” elolvasásával meggyőződhetünk arról, hogy Dózsa seregeinek valójában egyetlen igazi várat sem kellett megostromolnia, mert védőik vagy átálltak, vagy feladták az erősségeket, arról nem is beszélve, hogy a paraszti hadak szervezettségi szintje és felszereltsége nem is tette volna lehetővé komolyabb várak megvívását. A kötet utolsó három értekezése már az események utóéletével foglalkozik. Mikó Gábor a nevezetes 1514. évi dekrétumot vette alapos vizsgálat alá két külön tanulmányban. Elsőként a törvény szövegének egy Selmecbányán fennmaradt, eddig ismeretlen változatának segítségével, általánosságban elemzi az 1514. október 18-ra összehívott országgyűlés határozatainak megszövegezését, illetve a kutatásba most beemelt szöveggel együtt összesen hét szövegvariáns összevetésével annak időrendjét. Megállapítja, hogy a Corpus Juris Hungaricibe 1514. november 19-i szentesítéssel Ulászló VII. dekrétumaként bekerült szöveg megpecsételése és kiadása valójában több hónapot váratott magára (Az 1514. évi Lukács-napi országgyűlés törvénykönyvének megszületése. A dekrétum eredeti változata). A második tanulmány a dekrétum leginkább ismert! nek vélt) 14. és 25. artikulusait, a jobbágyköltözésre vonatkozó cikkelyeit elemzi és szembesíti a régi szakirodalom nagy része által közvetített — egyben a köztudatban is élő — képpel, miszerint a nemesség bosszúszomja e határozatok elfogadtatásával teljesen és végérvényesen eltörölte a parasztság költözési jogát (A parasztság költözési jogának szabályozása II. Ulászló király 1514. évi törvénykönyvében. Hamis értelmezések nyomában). A két cikkely valóban tartalmazza a szabad költözés korlátozását, de amíg a 14. csak a lázadásban résztvevőkre, a 25. már általánosan, a parasztság egészére mondta ki azt. Az ellentmondás feloldását a szerző az 1514. évi országgyűlésen részt vevő érdekcsoportok elhúzódó politikai küzdelmében látja, az pedig, hogy mindkét határozatot becikkelyezték, véleménye szerint e küzdelem kiegyenlítettségét mutatja. Az új ismeretekben gazdag kötetet Péterfi Bence Az 1515. évi belső-ausztriai parasztháború és magyarországi kapcsolatai című tanulmánya zárja, amelyben a szerző egyrészt összefoglalja, miként zajlott 1515 tavaszán-nyarán a felkelés Belső-Ausztriában (Krajnában, Karintiában, Stájerországban), másrészt a belső-ausztriai mozgalmak lehetséges magyarországi kapcsolódási pontjai után nyomoz. A szerző választ ad arra a kérdésre is, szolgáltathattak-e az 1514. évi magyarországi események gyúanyagot az osztrák tartományoknak, vagy ellenkezőleg, 1515 tavaszán-nyarán a Birodalomból átcsaptak-e az elégedetlenség hullámai a Dózsa-féle mozgalomban nem érintett Nyugat-Dunántúlra, Szlavóniába. A tíz tanulmány elkészítése jelentős lépést jelent a Dózsa-féle parasztháborúról kialakult kép teljes megújítása felé. Megoldandó kérdés persze — mint arra a kötet is rámutat — még jócskán akad. Például a keresztes mozgalom által érintett, ám a kötetben nem szereplő régiók — Északkelet-Magyarország (Abaúj, Máramaros), a Szerémség — feldolgozása és felülvizsgálata. De
