Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Thoroczkay Gábor: Barabás Gábor: A pápaság és Magyarország a 13. század első felében. Pápai hatás - együttműködés - érdekellentét
Barabás Gábor A PÁPASÁG ÉS MAGYARORSZÁG A 13. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN Pápai hatás - együttműködés - érdekellentét (Thesaurus Historiae Ecclesiasticae in Universitate Quinqueecclesiensi 6.) Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, Pécs 2015. 353 o. Az alább ismertetésre kerülő munka először németül jelent meg a Bécsi Magyar Történeti Intézet kiadványaként, a magyar változat lényegében ennek fordítása. Szerzője, Barabás Gábor, akinek vonatkozó kutatásait már több nívós előpublikáció jelezte a hazai medievistáknak, a pécsi tudományegyetemen szerzett történészdiplomát. Ezt követően 2013-ban Németországban, az erlangeni egyetemen nyert doktori fokozatot az itt tárgyalt mű német variánsával. A Bevezetésből (9-22.) megtudhatjuk, hogy a disszertáció lényegében egy nemzetközi vállalkozás része, amely a pápaság és Európa periferiális(nak gondolt) területei (Dél-Itália, Ibériai-félsziget, Magyarország) kapcsolatait, kölcsönhatását térképezte fel. A szerző megjelöli, hogy melyek azok a témák, amelyeket az egységes keresztény Európában egyre növekvő szerepű pápaság 12-13. századi története folyamán vizsgál: a pápai jogi normák megjelenése a periférikus területen, jelesül hazánkban, a diplomatikai hatás, a különböző szintű pápai követségek, valamint a delegált (kiküldött) pápai bíróságok magyarországi szerepe. A pályája elején álló szerzőnek érdemes volna később átfogó, teljességre törekvő európai összehasonlító vizsgálatokat végeznie a fenti jelenségek tárgyában, külön figyelmet fordítva a perifériákra (vagy a nyugat-európai történettudomány által annak gondolt) területekre. Erre a korszak forrásanyaga (ld. pl. III. Ince pápa fennmaradt regisztrumkönyvét, amely mintaszerű kiadásban a pontifikátus vége felé jár, illetve Potthast már másfél évszázada rendelkezésre álló regesztáit) lényegében lehetőséget ad. Ez a komparatív szemléletmód — érthetően — a most recenzeált kötetben csak egy-egy részterület vonatkozásában valósult meg. Barabás Gábor historiográfiai ismertetést is ad a vonatkozó korszak szentszéki-magyar kapcsolatainak vizsgálatáról, kiemelve Fraknói Vilmos nevét, és hangsúlyozva a részletkutatások meglétét (diplomatikai hatás: Érszegi Géza, Solymosi László; pápai legációk: Almási Tibor). Az értekezés forrásbázisáról is ejt szót: pápai oklevelek, a pápai követek és bírák diplomatikai termése, magyarországi oklevelek és végül a hazai és külföldi elbeszélő kútfők. Ezt követően röviden összefoglalja a pápai-magyar kapcsolatok históriáját a 12. század közepétől 1241-ig, részletesen taglalva az 1160-as évek szentszéki-magyar egyezményeinek kérdését, lehetőségét. A mindig bőséges szakirodalmat felvonultató monográfia lábjegyzeteiből viszont e helyen Szuromi Szabolcs Anzelm vonatkozó, az 1169. évi „konkordátum” kapcsán figyelembe veendő munkájának ismeretét (Magyar Könyvszemle 1999.) hiányoltam. A monográfia második része (23-124.) a pápai-magyar kapcsolatok kölcsönhatását vizsgálja. Elsőként a pápai követségeket tipologizálja, ill. mutatja be. Három fő típust különböztethetünk meg: a legati a latere, a legati missi, valamint a legati nati kategóriáit. A vizsgált korszak legjelentősebb a latere követei Gergely (Gregorius de Crescentio) (1200, 1207), valamint Pecorari Jakab (1230-as évek eleje) bíborosok voltak, míg a szintén közismert Egyed alszerpap (1228-1232) még legatus missus-nak sem minősíthető, legfeljebb nuntius-nak. Barabás Gábor részletesen elemzi IV Béla király balkáni, 1238. évi pápai legátusi igényeit is. Egy megjegyzés adódik: a monográfia szerzője szerint Gergely bíboros 1207-ben „egyszerűen mint pápai tisztségviselő szerepel (functus officio domini papé), legátusi hivatalának említése is elmarad” (29.). Az idézett latin kifejezés (Id. G. Fejér: Codex diplomaticus ecclesiasticus ac civilis. I-XI. Budae 1829-1844. III/l. 81.) azonban fordítható úgy is, miszerint a kardinális „a pápa úr hivatalát/megbízatását gyakorolta/végezte”, azaz éppen az oldalkövetek egyházfőt helyettesítő funkcióját töltötte be, és így esetlegesen bizonyítékként kezelhető a legátusi mivoltra. A következő nagyobb alfejezet a kánonjog hatását ábrázolja (itt hiányolom Erdő Péter munkáinak ismeretét, ld. pl. Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Bp. 1998., németül: 2002.), valamint a pápai delegált bíróságokat tárgyalja részletekbe menően. Ez utóbbiak bemutatásánál Barabás Gábor megtalálta Harald Müllernek a Szentszék kiküldött igazságszolgáltatásával kapcsolatos műveit, amelyek kiváló kiindulópontot jelentettek a pápai tekintély (Barabásnál sokszor: autoritás) Európa-szerte való képviseletének felvázolásához. A monográfia kitűnően mutatja a delegált bíróságok működéséhez szükséges római hivatalok, audientiák létrejöttét is. Érdé-TÖRTÉNETI IRODALOM 505
