Századok – 2016
2016 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Hoffmann István - Tóth Valéria: A nyelvi és etnikai rekonstrukció kérdései a 11. századi Kárpát-medencében
300 HOFFMANN ISTVÁN-TÓTH VALÉRIA egy-egy kis — bár igen nagy fontosságú — közösségre jellemzőek, és nem a magyarországi társadalomra”.176 A nyelvemlékek személynévi adatainak nyelven kívüli (pl. történettudományi) forrásértékével kapcsolatban erős fenntartásokat fogalmazott meg Benkő Loránd. „A személynév (...) puszta létének önmagában is fontos vallomásán kívül — bármennyire sajnálatos — nem hordozza magában további messzemenő magyar őstörténeti, társadalom- és művelődéstörténeti következtetések lehetőségét.”176 177 Noha e meglehetősen szkeptikus állásponttal — ebben a végletes formájában legalábbis — nemigen érthetünk maradéktalanul egyet, a véleményben tükröződő intelem mindenképpen mértéktartásra kell, hogy intsen a forrásainkban ránk maradt személyjelölő formák elemzésekor. Az óvatosságra pedig különösen nagy szükség van akkor, amikor olyan fontos kérdésekben használjuk fel a tulajdonneveink, köztük a személynevek tanúságát, mint a Kárpát-medence korai etnikai viszonyainak a feltérképezése. A nyelvészeti szakirodalomban az oklevelekben dokumentált személynevek etnikai azonosító szerepéről kétféle vélekedést olvashatunk. Az egyik felfogás szerint a személynevek használatát minden korszakban olyan mértékben meghatározza a divat, hogy a török, német, szláv vagy éppen francia etimonú nevek semmiképpen sem utalhatnak viselőjük etnikai hovatartozására.178 A kérdésben sajátosan kettős álláspontot képviselt Fehértói Katalin, aki hangsúlyozta ugyan, hogy mivel a divat minden korban meghatározó szerepet játszik a névadásban, egy-egy név eredete alapján nem következtethetünk biztosan a nevet viselő személy etnikumára, ám a korai évszázadokra vonatkoztatva rögtön azt is hozzáteszi, hogy „ha az Árpád-korban a személy magyar, azaz közszói eredetű nevet viselt, akkor valószínűleg magyar etnikumú volt. Ha környezetétől jövevénynevet kapott, akkor feltehető, hogy ő maga vagy valamelyik őse idegen etnikumú volt”.179 Most tekintsünk el attól, hogy egyet lehet-e általában érteni az itt tett megjegyzéssel (tehát azzal, hogy a személynév valamilyen módon utalhat etnikai hovatartozásra) vagy sem, az „ő maga vagy valamelyik őse” megszorítással maga Fehértói húzza ki a 176 Kristó Gy.: Magyarország népei i. m. 28. 177 Benkő L.: Beszélnek a múlt nevei i. m. 19. 178 Vő. pl. Gombocz Zoltán: Árpádkori török személyneveink. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 16. sz.) Bp. 1915. 17., Melich János: X-XI. századi német tulajdonneveinkről. Magyar Nyelv 26. (1930) 125., Bárczi G.: A tihanyi apátság alapítólevele i. m. 67., Pais Dezső: Régi személyneveink jelentéstana. 2. kiadás. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 115. sz.) Bp. 1966. 6. — Ez a felfogás is befolyásolta azt, hogy etnikai kérdésekben a nyelvészek, történészek egyaránt szívesebben nyúltak a helynevek vallomásához: azok használatában — több más előnyös tulajdonságuk mellett — a divat a klasszikus értelemben nem játszott szerepet. 179 Fehértói Katalin: Árpád-kori közszói eredetű személyneveinkről. Magyar Nyelvőr 121. (1997) 72.
