Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Erdős Kristóf: VERITAS Évkönyv 2014
VERITAS ÉVKÖNYV 2014 Sorozatszerkesztő: Szakály Sándor. Szerkesztő: Ujváry Gábor VERITAS Történetkutató Intézet - Magyar Napló, Budapest, 2015. 443 o. A 2014 elején megalakult VERITAS Történetkutató Intézet három kutatócsoport keretében foglalkozik Magyarország 1867 és 1994 közötti történetével. Az alábbiakban ismertetendő Évkönyv az intézmény első megjelent kötete, amelyet az azóta elindult további sorozatai, a VERITAS Könyvek első három, illetve a VERITAS Füzetek első két kiadványa követett. Az Intézet publikációin túl konferenciáival és vitaestjeivel is bekapcsolódott a szakmai diskurzusba. Az Évkönyv tanulmányait többségében az egyes kutatócsoportok tagjai, illetve néhány vendégszerző (kutatóhelyeiket külön jelzem) írta. A kötetben való tájékozódást a tartalomjegyzék mellett névmutató segíti, a dolgozatokat pedig angol és német nyelvű rezümé zárja. A tanulmányok sorát a dualizmus kori kutatócsoport, Kovács Kálmán Árpád dolgozatával indítja (13-50.). A szerző az állam-egyház viszony és a református felekezeti öntudat összefüggéseit vizsgálja, illetve felvázolja az öntudatjelző fogalomhasználat egyházi, közjogi és kultúrtörténeti hátterét. Problémafelvetését a 19. század református irányzatainak áttekintésével kezdi, majd górcső alá veszi a magyar központi állam és a református közegyház közötti interakciókat, így elemezi a vizsgált időszak egyházügyi törvényeit, kitérve az egyházfinanszírozás kérdésének református egyházon belüli vitájára. A századfordulós református öntudat leírásához a szerző vizsgálja a reformátusok modern tudományokhoz való viszonyulását is, a fontosabb megnyilatkozások, viták alapján. A legfontosabb öntudatjelzőket pedig összegzésként tipizálja (45^46.). Végső következtetése szerint a 19. századi református öntudatnak, a transzcendencia mellett, egy olyan komoly tartalékokkal rendelkező evilági küldetéstudata volt, amellyel a nemzeti politika színterein továbbra is számolni kellett. Schwarzwölder Ádám tanulmányában (51-79.) foglalkozik Széli Kálmán ifjúkorával, pénzügyminiszteri tevékenységével és a válságos 1878-as évvel, legrészletesebben azonban a pénzügyminiszterségéről való 1878. szeptemberi lemondását vizsgálja. Mivel a legfontosabb forráscsoport, a politikus személyes irathagyatéka 1945-ben megsemmisült, Schwarzwölder elsőként a kortárs munkákat elemzi, amelyek mind Szélire hivatkoznak, miszerint lemondása hátterében a hadvezetés Bosznia-Hercegovinán túli hódító törekvéseinek ellenzése állt. Mindazonáltal ezt a narratívát primőr források alapján egyértelműen cáfolja, mivel a pénzügyminiszter korábban is kikelt a megszálláshoz szükséges összegek miatt. A szerző úgy látja, hogy a politikus a kétségtelenül kritikus helyzetet ekkor még a valóságosnál is borúsabban látta. Elemzése szerint Szélinek hosszú távon mégis politikai tőkéje származott az 1878-as demonstratív lemondásából, ezért ragaszkodott a századforduló után kortársainak elmondott verziójához. Ligeti Dávid az Osztrák-Magyar Monarchia I. világháborúban, a keleti fronton vívott harcainak első hat hetével foglalkozik (81-98.). A tanulmány kitér a Galíciában folytatott ún. határcsatákra, fókuszában pedig az azokat lezáró, a Monarchia által 1914. augusztus 23-án az Orosz Birodalom ellen indított általános offenzíva tárgyalása áll, amelynek részletes áttekintése hiánypótló a magyar szakirodalomban. A Monarchia négy hadserege számára elrendelt 1914. szeptember 11-i általános visszavonulást — számba véve a veszteségeket és a közvetlen következményeket — a szerző az osztrák-magyar marne-i kudarcnak nevezi. A vereség okai között rámutat a Monarchia tüzérségének gyengeségére, a hadvezetés hiányosságaira, illetve a hadseregek az ipari fejlődést csak részben követő felkészültségére. Ligeti szerint már 1914 nyarán alapjaiban rendültek meg az 1867. évi status quo alapjai és felsejlett a Magyar Királyság 20. századi végzete is. Anka László tanulmányában Apponyi Albert jászberényi kultuszának keletkezését és változásait elemzi (99-124.). Az országos kultusszal szemben eddig alig vizsgált lokális kultusz áttekintését a monarchiabeli gyökerektől kezdi. Az időszak csúcspontjának az 1906-os nagyszabású programot tekinti, amivel Apponyi képviselőségének 25. évfordulóját ünnepelték. Mindazonáltal megállapítja, hogy a kortársait megosztó pártvezér kultusza az 1910-es évekig nem volt olyan meghatározó, mint a Horthy-korban, hiszen kultuszépítői törekvései ellenére személye és politikája nem képviselt semmilyen nemzeti integrációs erőt. A szerző kiemeli, hogy Apponyit 1920 után már országos kultusz övezte, ezért jászberényi szerepléseit már az egész nemzet figyelemmel kísérte, példaként hozva az 1931-es ünnepséget. 1933-ban bekövetkezett halála után városi kultuszának elemei megváltoztak, tárgyi eszközökkel bővültek. Anka kitér a kultusz II. világháborút követő megszűnésére, illetve az 1990 utáni újjászületésére is. TÖRTÉNETI IRODALOM 243
