Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - L. Balogh Béni: Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény - elbeszélés - utóélet
TÖRTÉNETI IRODALOM 1603 igyekszünk felvázolni - azt eredményezi, hogy a monográfia szakszerűen megírt és elfogultságoktól mentes munka. Még akkor is, ha akad recenzens, aki ezt megkérdőjelezi, és „(pre)koncepcionálisan teljesen elhibázott”-nak, „neohorthysta szellemiségű”-nek minősíti azt. (Krausz Tamás: „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? A magyar megszálló csapatok népirtó tevékenysége Ungváry értelmezésében, http://eszmelet.hu/ krausz-tamas-uriember-megszallok-es-jogtipro-partizanok/) A könyv egyik legfőbb és elvitathatatlan erénye, hogy több mint 70 évvel a második világháború lezárását követően végre kíméletlenül szembenéz a múlttal, és nem hallgatja el, illetve nem szépítgeti a magyar megszállók által a Szovjetunióban a németekkel együtt elkövetett borzalmas bűncselekményeket. Szembesíti a társadalmat a saját felelősségével. Ungváry végkövetkeztetése ugyanis az, hogy a magyar csapatok partizánháborús tevékenysége jóval több áldozattal járt, mint ez a Wehrmacht „átlagos” alakulatai esetében tapasztalható. Ezzel megcáfolja azt a közkeletű magyar hiedelmet, miszerint „a Magyar Királyi Honvédség megszálló katonái a németekhez képest egyfajta enyhébb opciót képviseltek volna.” Ezt elsősorban azzal magyarázza, hogy „a rossz felszereltség, a kiképzési hiányosságok, túlteljesítéshez vezető kisebbségi komplexusok és a »vendégszereplésből« adódó felelőtlenség [tehát az, hogy nem létezett önálló magyar megszállási politika, és a honvédség megszálló alakulatai csak egyfajta »szolgáltatói« tevékenységet végeztek - L. B. B.] egyaránt radikalizálóan hatott a magyar parancsnokok viselkedésére.” (436.) Magától adódik a kérdés: mit tudott a legfelsőbb magyar katonai és politikai vezetés az ártatlan lakossággal szemben a partizánvadászatok ürügye alatt elkövetett szörnyűségekről? Ungváry válasza egyértelmű: mindent. Mint ahogy arról is tudomása volt, hogy az Einsatzgruppe^ a magyar megszálló csapatok aktív segédletével módszeresen gyilkolják a zsidó lakosokat. Horthy Miklós vagy Szombathelyi Ferenc azonban - de ugyanígy a legutolsó szakaszvezető - nem aggódott amiatt, hogy a megszállás során elkövetett atrocitásoknak később súlyos politikai következményei lehetnek. „Az eddig feltárt dokumentumokból... nem sok olyan van, ami arra utalna, hogy a felső katonai vezetést különösebben aggasztotta volna alárendeltjeik ámokfutása. Ez pedig felveti a felső katonai és politikai vezetés felelősségének kérdését is” — vonja le következtetését a szerző. (437.) Krausztól eltérően - aki a már említett dokumentumkötetben „a Horthy-rendszer kettős népirtásának (a holokauszt és a Szovjetunióval szembeni népirtás)” „tényéről” írt (Krausz Tamás: Az elhallgatott népirtás. In: A magyar megszálló i. m. 39.) - Ungváry úgy véli, alaptalan a minden szovjet lakost érintő tudatos népirtás vádja. Anélkül, hogy az elkövetett bűncselekményeket kétségbe vonná, kifejti: a német politikai vezetés részéről csakugyan létezett népirtási intenció, ezt azonban már a legfelsőbb náci körökben sem övezte teljes konszenzus, végrehajtását pedig számos tényező akadályozta. A népirtás ugyanis nem öncél volt, hanem hatalompolitikai eszköz, amelyet hol alkalmaztak, hol pedig nem. Tudatos népirtásról szerinte három esetben lehet beszélni: Leningrád szisztematikus és tervszerű kiéheztetése, a szovjet hadifoglyok ellátása (pontosabban: éhhalálra ítélése) és a zsidó származású lakosok legyilkolása kapcsán. Magyar csapatok az utolsó kettővel kerültek érintkezésbe: a másodikkal csupán áttételesen, míg a harmadikkal, tehát a holokauszttal, teljes mértékben. Ungváry tehát a megszállást - helyesen - nem „monolit egységként” láttatja, és meggyőzően bizonyítja, hogy annak következményei rendkívül eltértek egymástól, attól függően, hogy az adott térségben mennyire volt partizánveszély. „Nyugat-Ukrajnában — írja — alig fordult elő túszok kivégzése és falvak felperzselése. Sokkal inkább jellemző volt a lakosság és a megszállók közti viszonylag szimbiotikus állapot - leszámítva természetesen a zsidóüldözést, amelyben a magyar megszállók is részt vettek, és esetenként a zsidók vagyontárgyaival is növelték a helyi lakosság kollaborációs hajlandóságát.” (393.)
