Századok – 2016
2016 / 6. szám - FIGYELŐ - Pastor, Peter: A történelmi mítoszok újragyártása
TÖRTÉNELMI MÍTOSZOK ÚJRAGYÁRTÁSA 1583 Márai állítását megerősíti anyám tanúvallomása is, amelyet, mint egy ostrom-sztorit időnként megismételt. A történet 1945 februárjában esett meg. Anyám észrevett egy orosz katonát, aki egy girhes lovat vezetett angyalföldi utcánkban. Arra kérte, hogy lője le a lovat, hogy legyen mit enni adnia két kis éhező fiának. A katona lelőtte a lovat, amelynek húsából nemcsak anyám, hanem a munkásház lakásaiban élő szomszédok is enni adhattak családtagjaiknak. Akkor három éves voltam, s sajnos nem emlékszem, ízlett-e a ló húsa, de arra igen, hogy orosz katonák bennünket, kisfiúkat elvittek a Winkler mozi melletti Suhajda cukrászdába. Arra is emlékszem, hogy mások, akik szintén szovjet katonai egyenruhát viseltek, felvittek magukkal az Angol Park (a későbbi Vidám Park) hullámvasútjára. Cornelius arról is ír, hogy a szovjet hatóságok szisztematikusan kifosztották a közgyűjteményeket és a ..] híres zsidó műgyűjtőktől is elhurcoltak műkincseket”. (421.) Ebben természetesen igaza van, de a szerző azt is tudja, hogy a zsidó gyűjteményeket és más tulajdontárgyakat egy évvel korábban magyar közszolgák vették el jogos tulajdonosaiktól, akik többnyire nem sokkal később Auschwitz- Birkenau megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. Ironikusnak tűnhet tehát, hogy ebben az esetben az oroszok a korábbi fosztogatókat fosztották ki. Amit Cornelius a szovjet fogságba került hadifoglyokról ír, az azt a benyomást kelti, hogy ő is azok sorába tartozik, akik párhuzamot kívánnak vonni a zsidók és a hadifoglyok sorsa között. Ugyanannyira becsüli a szovjet fogságba esett magyarok számát, mint a náci megsemmisítő táborokba hurcolt magyar zsidókét (600 000). A szerző ugyanúgy deportálásnak nevezi a hadifogságba esett személyek elszállítását, mint [ahogyan] a zsidók haláltáborba való elhurcolását [szállítását]. (426.) Még egy általa kiválasztott szóbeli történeti forrás is azt sugallja, hogy a zsidók sorsa hasonló volt azokéhoz, akiket a szovjetek elhurcoltak. Beszámol egy esetről, amelynek során egy nyugalomba vonult, gyanútlan soproni tisztet jelentkezésre hívtak (pont úgy mint korábban a zsidókat) a hatóságokhoz, majd utána „[...] a többiekkel együtt feltették egy marhavagonba.” Később egy odesszai kórházban halt meg. (428.) Cornelius megemlíti a háború utáni fantasztikus inflációt, de sajnos titok marad, hogy az miként ért véget. (450.) A könyv 1948-al anélkül fejeződik be, hogy terjedelmes munkájának következtetéseit összefoglalná. A színesen megírt munka olvasmányosságát fokozzák a beleszőtt emberi történetek. Ezek egy részét a szerző maga gyűjtötte össze, más részét levéltári kutatásaira alapozza. Más, saját kutatásra épülő levéltári forrást ellenben nemigen talál az olvasó a műben, ami azért sajnálatos, mert a bevezetőben Cornelius tudományos munkát ígér olvasójának. A hazai magyar történetírás — amint azt jelen írásunk jegyzetapparátusa is vélhetőleg jól mutatja - sokat tett azért, hogy a 20. századi magyar históriát, benne a második világháborús rossz döntéseket, a magyar zsidók tragédiájának okait, a 2. magyar hadsereg doni pusztulását a magyar közvélemény
