Századok – 2016
2016 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csorba László: Glatz Ferenc: Konzervatív reform. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Szerk. és sajtó alá rend. Burucs Kornélia
1366 TÖRTÉNETI IRODALOM a dilemmával: „vajon mit kezdjen a történeti értékelés azokkal a szakszerűségükben időtálló programokkal, amelyeknek ideológiai célkitűzéseit (azaz társadalmi célrendszer-együttesét) meghaladottnak találja?” (13.) A kultúrfölény ideológiájának neonacionalista silányságát ugyanis Klebelsberg nyugat-európai jellegű, világszínvonalú intézményrendszerrel igyekezett biztosítani... Ez utóbbinak pedig kétségkívül számos időtálló értéke van. Ma is igaz, hogy nincs hatékony társadalmi reform az iskoláztatás fejlesztése nélkül, és az is nyilvánvaló, hogy a történettudomány társadalmi méretű és jelentőségű, igazán komoly eredményt csak műhelyteremtő iskolákkal és értékteremtő programokkal (pl. forráskiadás: Fontes) tud elérni, amelyhez pedig nem elegendő a magányos nagy egyéniségek támogatása, hanem tervszerű, csoportos összefogásra, egy fajta irányítottságra van szükség. (48.) Visszaélve a recenzensi szabadsággal, amire az jogosít fel, hogy 900 oldalas kötetet nem lehet minuciózus alapossággal ismertetni, pár részletre külön is fölhívjuk az olvasó figyelmét. Miskolczy Gyula történetírása kapcsán például a szerző elismeréssel állapítja meg, hogy „ő vállalja az utólagos konstrukció szükségét, látja elkerülhetetlen voltát a történetírói munkában.” (174.) Mivel ezt a törvényszerűséget — amelyet az ún. posztmodern irodalomértelmezés újra joggal erősen hangsúlyoz — önmagára nézve is érvényesnek tekinti, ezzel magyarázható az a stiláris gesztusa, hogy olyan történészi nyelvet használ, amely egyértelműen a történeti kutatás adott pillanatát tekinti a narratíva jelen idejének. Ezt azzal is hangsúlyozza, hogy időnként személyes kutatói benyomásait is beleszövi az elbeszélésbe. Ilyen jelenet Szekfű Gyula és a bécsi magyar történész-levéltáros kör egykori élettereinek bebarangolása a császárvárosban, melynek során ugyanakkor a további életútra nézve szemléleti erejű benyomásokkal gazdagodik: „Itt döbben rá az ember, milyen fontos a kis nemzetek számára a világgal mérni magunkat.” (XXIII.) Hasonlóan szemléleti jelentőségű az a rendszeres figyelmeztetése, mennyire „klasszikus” történészi hiba, amikor a historikus öntudatlanul már az ábrázolt eseménysorozat végkifejletének ismeretében fogalmazza meg a kiindulási helyzet eredeti dilemmáit — és így akaratlanul is eltorzítja azokat, félresiklatja megértetésüket. (801-802.) Imponáló az a forráskritikai bravúr, ahogyan ifj. Andrássy Gyula kötetében (A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai, 1901—1911) Szekfű Gyula aláhúzásait a történész koncepcióalkotási folyamatának pontosabb rekonstrukciójához és megértetéséhez fölhasználja. (455—461.) Bár fontosnak tartja Hóman Bálint szomorú sorsában a vele szemben elkövetett igazságtalanságok erkölcsi jóvátételét, emberi gyengeségéről egyértelmű az ítélete: „a konzervatív középosztálybeli karriervágya elnyomta benne a tudóst, és a karriert kínáló jobboldali kurzus a konzervatív liberális reformert.” (611.) Politikai tévedéseiről még súlyosabb véleményt kénytelen mondani: „Hóman Bálint [...] alapvetően tévedett a jól felismert helyzet értékelésében mint történész, és tevékenyen közreműködött mint politikus abban, hogy Magyarország tévútra kerüljön.” (628.) A kötetben ugyanakkor helyet kapott Hóman temetésén mondott búcsúbeszéde (2001) is, jelezve, hogy a történésznek kötelessége kimondani, ha a források tanúsága szerint valaki a közösség ellen vétkezett, de a halottak ellen nem visel háborút. Végül egy szubjektív megjegyzés: szerintem a kötet egyik legragyogóbb szerkesztői döntése Hóman Bálint és Barbul Jenő levélváltásának (1941) újraközlése volt, amit 1988- ban egyszer már publikált Glatz Ferenc. Korunk közösségi hazugságainak szomorúan éleslátó kritikusa, Esterházy Péter egy helyen így ír: „Azt hiszem, a hatalom legnagyobb kísértése az emlékezetvesztés, az, hogy az ember már nem emlékszik, milyen is volt ő maga hatalom nélkül. Innen csak egy lépés, hogy ne emlékezzék azokra, akik nincsenek hatalomban. Az embernek a hatalomban folyvást ezért kell harcolnia, az emlékezetéért.” Nos, a közölt levélváltás tanúsága szerint Hóman Bálint reménytelenül elbukta a helyes
