Századok – 2016
2016 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csorba László: Glatz Ferenc: Konzervatív reform. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Szerk. és sajtó alá rend. Burucs Kornélia
1364 TÖRTÉNETI IRODALOM nemzedéknek a nemzetközi társadalomtudományok új jelenségeiből merítő, friss ösztönzéseire. Amire tehát fölerősödött a történeti irodalom mint pszeudo-politikai nyilvánosság iránt a társadalmi igény, az a szakembergárda is együtt volt már, amely maradéktalanul meg tudott felelni a kihívásnak. Az új korszak indulását a História című történeti ismeretterjesztő folyóirat megalapítása jelezte 1979-ben, majd a könyvkiadók egyre-másra indították el hasonló profilú sorozataikat: ilyen volt a Kossuth Kiadónál a Népszerű történelem, a Gondolat Kiadónál a Magyar História, az Akadémiai Kiadónál a Sorsdöntő történelmi napok, a Helikonnál a Labirintus — és a sort még folytathatnánk. Az előttünk fekvő kötet szerzője, Glatz Ferenc egyfelől e változások aktív résztvevője volt, hiszen alapító szerkesztőként állt a História élén. Másfelől a feladattal szembesülve erősen inspirálhatta az a tény, hogy az MTA Történettudományi Intézetében végzett kutatómunkájának egyik meghatározó vonulatát a 20. század legnagyobb magyar történetírói pályaíveinek vizsgálata adta. Ennek során ráadásul nemcsak a szó szűkebb értelmében vett történetírás műhelytitkai, az alkotó személyiségek társadalmi környezetének rekonstrukciója, illetve az egyéni motivációk, a pszichológiai mikrofolyamatok érdekelték, hanem legalább ennyire a tudománypolitikai problémák is, az intézményszervezés, a kutatás és ismeretátadás szervezeti kérdései, ezek korspecifikus fordulatai, alakulása. Úgy vélem, a História szerkesztésének sok évtizedes sikerében komoly szerepet játszott a szerkesztő e kettős irányultságú historiográfiai kutatómunkája, egy kivételesen nagy történetíró és kutatásszervező nemzedék életútjának, személyes viszontagságainak és időtálló szakmai eredményeinek mélyreható ismerete. A kötet bevezető ajánlásában a szerző — a közösségi problémák természetén töprengő értelmiségi — a választott témával foglalkozás indítékai kapcsán a fentiekhez még hozzátesz egy fontos szempontot. Tán évezredes irodalmi toposzt követve, a társadalmi megrázkódtatások legtágabb magyarázatánál orvosi metaforát hív segítségül. Úgy látja, a társadalmi forradalmak olyanok, mint a kezeletlen beteg szervezetében föllépő roham, amelynek kiváltó baját ha időben fölismerik és kezelik, akkor a sokkhatás megelőzhető. A beteg bajait — mint tudjuk — az orvosi vizsgálat tárja fel, ám a társadalmi kórok szondázására az emberiségnek nincs ilyen külső szakembere: folyamatos önvizsgálatra van tehát szükség a gondok megelőző célú kimutatásához, és ez nem más, mint maga az oknyomozó történetírás, a történészi szakkutatás. Amiként pedig a helyes diagnózist a célszerű és határozott gyógyítás követi, vagyis az orvos folyamatos beavatkozása az egészség fönntartása érdekében, éppígy a társadalmi bajok terápiája a konzervatív reform lehet, a történelmi örökség problematikus elemeinek időben történő, megfelelő korrekciója a társadalmi béke és a nyugodt fejlődés biztosítása céljából. Mint írja: „a hagyományokat nem merevíteni kell, hanem minduntalan felülvizsgálni, karbantartani, ha kell, egy-egy elemét cserélni”, vagyis „folytonosan modernizálni kell, mert ha nincs folytonos reform, akkor jön a robbanás, a forradalom, a pusztulás árán megújulás, vagy csak pusztulás...” (XXIV.) Tehát a bajok megelőzésére törekvés készségét kell kifejleszteni a társadalomban, majd a valóságformáló „terápiát” a lehető legerőteljesebb szakszerűséggel folytatni — ebben ismeri fel a megoldást. Az orvos és a történész helyzetének hasonlóságát a kiváló historikus, Marczali Henrik ars poeticája is idézi. Eszerint „az igazi történetírónak konzervatívnak kell lennie, mert ő tudja legjobban, minő nehéz az építés és milyen könnyű a rombolás. De haladónak is kell lennie, mert a történelem lényege a változás, és arra kell törekednie, minthogy az [ti. a változás] el nem kerülhető, hogy jobb állapotok következzenek be, ne pedig rosszabbak.” (306.) A kötet szerzője egykor erre figyelve kezdte kutatni, kik lehetnek ezen az úton elődeink? — és a válasz: „a kultúra történetével és történeti módszertannal foglalkozó kezdő kutatóként kerestem ilyen pontokat a magyar társadalom és Európa történetében. Akkor találtam rá erre a csapatra.” (XXVI.)
