Századok – 2016
2016 / 5. szám - A SZÁZADOK 150. ÉVFOLYAMÁT ÜNNEPELJÜK - Gyáni Gábor: Professzionalizáció és nemzeti öntudat
1106 GYÁNIGÁBOR reműködésével létrejött az első országos történelmi egyesület, már semmi sem állhatott a szakfolyóirat megindításának útjában.8 Akkor történt ez, amikor Európa több országában is, közel egy időben útjukra indultak a később nevezetessé váló nemzeti történész folyóiratok. A sort a Historische Zeitschrift nyitotta meg 1859-ben, a Századok másodikként követte, és ezután következett a francia Revue Historique (1876), az English Historical Review (1886), a lengyel Kwartalnik Historiczny (1887), valamint a cseh Cesky Casopis Historicky (1895). Kivétel nélkül mind nemzeti történeti orgánumok voltak, egy-egy adott nemzeti történelem mint téma tudományos művelésére szolgáltak és egyúttal a nemzeti gondolat erejét sugározták magukból. A felsorolt folyóiratok ugyanakkor az új tudományos történetírás kommunikációs eszközeiként is kívántak és tudtak hatni.9 Egy részüket magánkiadók jelentették meg, mint a német, a francia és az angol esetben is; máshol társulatok, szakmai szervezetek álltak a lapok mögött, ahogy nálunk is történt. Ezeket a folyóiratokat tekintélyes, mindenesetre hivatásos történésznek számító szerkesztő szerkesztette, aki különféle utakon tett szert elismertségre, miként azt a magyar példa is jól mutatja. A lapok szakmai elhivatottságát mutatja, hogy egyáltalán nem voltak olvasóbarát kiadványok, jóllehet olvasótáboruk olykor túlnőtt a szakértők szűk körén. Végül: a dilettantizmus, az amatőrizmus elleni határozott fellépés jegyében ténykedtek, ami szintén fontos identitásképző erőnek bizonyult számukra. így soha sem követtek „liberális”’, a különféle történész megközelítéseket egymással egyenrangúnak elismerő szerkesztői politikát: egyedül az számított megbízható tudománynak, amit a lap szerkesztője méltónak ítélt megjelentetni, és minden más nyomban átkerült a nemtudomány kategóriájába. Ezért élte át komoly sérelemként kéziratának elutasítását minden potenciális szerző, aki magát történésznek tekintette. Jól érzékelteti a problémát a Historische Zeitschrift szerkesztői gyakorlata. Heinrich von Sybel, alapító szerkesztő (1859-1895), majd utódja, Friedrich Meinecke (1896—1935) ténykedése idején soha sem érvényesülhetett a lapban a politikatörténet mellett másmilyen tematika.10 Sőt, mi több: 1960-ig a historizmus egyeduralmát semmi más sem tudta megkérdőjelezni ebben a nagy múltú történeti folyóiratban.11 Ez azért jó példa, mert a Historische Zeitschrift hosszú időn át példamutatónak számított a többi európai történeti folyóirat számára. Akadtak persze eltérő esetek is, mint 8 Glatz Ferenc. A Magyar Történelmi Társulat megalakulásának története. Századok 101. (1967) 233-267. 9 Claus Maller Jorgensen-. Scholarly Communication with a Political Impetus: National Historical Journals. In: Setting the Standards. Institutions, Networks and Communities of National Historiography. Eds. Ilaria Porciani —Jo Tollebeek. Basingstoke 2012. 70-71. 10 Bár igaz, hogy a Karl Lamprechttel folytatott vita eredményeként a lap az 1900-as években némileg közelített a kultúrtörténet irányába. Vö. Georg G. Iggers: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertól napjainkig. Bp. 1988. 307. 11 Jorgensen, C. M.\ Scholarly Communication i. m. 73.
