Századok – 2016
2016 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Ujváry Gábor: "A külföld még mindég alig tud rólunk” Magyar-német tankönyvvita a második világháború idején
110 UJVÁRY GÁBOR észjárásukat eszmeileg megalapozó és Duna-vidéki hatalmi igényüket kifejező szentistváni gondolatról lemondani. Ha a vegyes bizottságban erre az alapvető ellentétre fényt derítenek, véleményem szerint nagyon nehéz és kényes helyzet áll elő, amelynek tisztázása aligha következhet a vegyesbizottság keretében.” Brunner arra is figyelmeztetett, hogy a németek oszmánokkal vívott — Magyarországot segítő — küzdelmét joguk van megfelelően méltatni. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a németekkel szembeni magyar ellenszenv abból táplálkozott, hogy a rendek és az uralkodó közötti — egész Európára jellemző — harc időszakában a magyar király (aki egyben a Bécsben tartózkodó császár) német volt. A bécsi abszolutizmus ellenfelei viszont a törökkel, a franciákkal és a protestáns német fejedelmekkel szövetkeztek. „Követelni kellene tehát, hogy a tankönyvekben tisztázzák: az abszolutizmus elleni harc és az ellenreformáció korhoz kötött volt, és nem a »német« veszély ellen vezették. Továbbá azt is igényelni kellene, hogy a bécsi udvar magyarországi építőmunkában — melyet többnyire német emberek végeztek — nyújtott teljesítménye jogos méltatást kapjon és ezzel a magyarországi népcsoport történelmi szerepét is bemutassák.” Jellemző, hogy olyan nagyszerű tudós, mint Brunner is szükségét érezte a politikai tekintélyre való hivatkozásnak (ami a Német Birodalomban korántsem vált olyan mértékűvé, mint a korabeli Szovjetunióban vagy az 1950-es évek Magyarországán Sztálin és a „klasszikusok” állandó citálásakor; a tudományos élet, ha keveset is — a részben mindig ideológiai természetű történettudomány kevesebbet, mint más terület —, de valamit meg tudott őrizni függetlenségéből). Brunner szerint ugyanis a magyarok mindent elutasítanak, ami a szentistváni állásponttal nem egyezik, mindenekelőtt a bécsi udvar abszolutista és centralista törekvéseit. „így a II József császárról kimondott magyar ítélet csak szigorúan elutasító lehet. Ha ezt szembe állítjuk a Führernek a Mein Kampfban II. Józsefről írt véleményével, az ellentét teljes élességében megmutatkozik.” Brunner egyébként a magyar panaszokat viszonylag könnyen elháríthatónak vélte, például azáltal, hogy a kalandozó magyarokra alkalmazott „barbár és rablóbanda”-klisét „ennek az ázsiai nomád népnek nem egyszerűen a kulturálatlanságára”, hanem az idegenszerűségére változtatják. Azt is megjegyezte, hogy Magyarországon a németellenes hagyományt követő, kuruc történetírói tradíció mellett kétségtelenül létezik egy „európai kötődésű”, „nyugatos” irányzat is, melynek a legkiválóbb képviselője Szekfű Gyula. Igaz, ehhez rögtön hozzátette, hogy katolikus orientációja miatt ez az irányzat is komoly veszélyt jelent a német politika számára.63 Brunner szavainak meglett a hatása, hiszen az albizottság német vezetője, Langerdfeld is kifejtette: „A Birodalom érdemi állásfoglalása azokról a területi igényekről, amelyek sok magyar tankönyvben állandóan megjelennek, [...] a nagypolitika feladata és túlnő a tanköny vek revízióját célzó albizottság hatáskörén.”* 54 Mindeközben tovább folytak a tankönyvekről szóló magyar-német 63 Uo., Otto Brunner a Birodalmi és Porosz Tudományos, Nevelési és Népművelési Minisztériumnak, 1943. február 4. Ld. még: Molnár: i. m. 480. (Brunner szavait pontatlanul idézi.) 54 BArch, R 4901/6660. Langerfeld feljegyzése Wemer Zschintzsch államtitkárnak, 1943. április 15.
