Századok – 2016

2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ivanics Mária: The Crimean Khanate and Poland-Lithuania. International Diplomacy on the European Periphery (15th-18th Century). A Study of Peace Treaties Followed by Annotated Documents by Dariusz Kolodziejczyk ; The Ottoman Empire and its heritage. Politics, Society and Economy. Vol. 47. ed. by Suraiya Faroqhi, Halil Inalcik and Bogac Ergene

(Doc. 70). Krakkó és Bahcsiszeráj együttműködésének színtere azonban mégsem a keleti hadszíntér lett. Lengyelország belebonyolódott az északi háborúba (1655-1660), amely lezárta a svéd-lengyel trónviszályt. Lengyelország megmentésére — Dariusz Kolodziejczyk szavaival élve — egzotikus koalíció jött létre a lengyel király, a tatár kán, a dán király, a Habsburg császár és az oszmán szultán között (p. 170). A lengyel-oszmán kapcsolatok azonban hamarosan új fordulatot vettek.

A történeti érintkezés harmadik szakasza (1671-1783) konfrontációval indult. Hotin már megmutatta, hogy az Oszmán Birodalom új terjeszkedési iránya Kelet-Európa lesz, de még fél évszázadot kellett várni az első oszmán vilájet létrejöttére lengyel területen. 1672-ben az erős végvár, Kamieniec Podolski elfoglalásával az oszmánok megvetették lábukat Podóliában. A háborút lezáró bucsacsi béke évi adó fizetésére kötelezte Lengyelországot. Dariusz Kolodziejczyk az adófizetési kötelezettséget úgy értelmezte, hogy általa a lengyel király az Oszmán Birodalom vazallusává vált. Már egy korábbi recenziómban is kitértem rá, hogy véleményem szerint nincs erről szó. Először is a lengyel király soha nem fizette meg a békében megállapított 22 000 aranyat, mert a négy év múlva megkötött zsuravnói béke felmentette a kötelezettség alól. Az adófizetés tényét sem lehet leegyszerűsítve vazallusi viszonynak nevezni, mert ugyan ki merné azt állítani, hogy a Habsburgok a 16. században fizetett évi 30 000 arany adó fejében a Porta vazallusai lettek volna?

A Podóliában elszenvedett területi veszteségek arra sarkallták Lengyelországot, hogy részt vegyen a 17. század végi törökellenes háborúkban, és Bécs 1683-as felmentésében. Sokatmondó és kevéssé ismert az a szerző által idézet adat, miszerint Jan Szobieszki titokban békét ajánlott Szelim Girájnak és nemzetközi garanciát a kánság önállóságának elismerésére. Erre meg is esküdtek volna a Szent Liga tagok abban az esetben, ha a tatárok semlegesek maradnak. 1685-ben terjesztette elő a lengyel követ az ajánlatot a Krímben. A kánok dzsingiszida legitimációjára hivatkozott, mondván, hogy a kulók (értsd az Oszmán Birodalom katonai rabszolgákból álló elitje) nem sokáig uralkodhatnak a szabad és ősi Giráj dinasztia felett, és a kánnak is olyan szuverén muszlim uralkodónak kell lennie, mint amilyen a perzsa sah, vagy a buharai padisah (p. 191). Szelim Giráj nem utasította vissza nyíltan az ajánlatot, de húzta-halasztotta, végül Szobieszki békét kötött V Iván cárral, Oroszország 1686-ban csatlakozott a ligához. A Krím azonban már csak vallási okokból sem hagyhatta cserben oszmán szövetségesét. Vele együtt szenvedett vereséget Bécs alatt és a magyarországi hadszíntereken. A nagy török háborút lezáró 1699-es karlócai béke után egy évvel aláírt konstantinápolyi béke megszüntette Oroszország és a Lengyel-Litván Állam adófizetési kötelezettségét. A tatárokat eltiltotta a portyáktól és megfosztotta őket attól a lehetőségtől is, hogy katonai segédcsapatként vegyék igénybe szolgálataikat.

Jóllehet a 18. század második felének történései már nem tartoznak szorosan a lengyel-tatár diplomáciai kapcsolatok témakörébe, a szerző végigvitte a Krími Kánság történetének tárgyalását egészen az orosz annexióig (1783). Rámutatott az oszmán-tatár viszony megváltozására, és párhuzamokat vont a lengyel és a tatár történelem között. Megállapította, hogy amíg a 16. században a kánoknak elvitathatatlan karizmájuk és hatalmuk volt, visszautasították, hogy a nagyvezérei azonos szinten kezeljék őket, a 18. századra a krími kánból már inkább oszmán tisztségviselő lett, akit a Porta saját akarata szerint nevezett ki és hívott vissza. Mégis, a krími kánok a saját javukra tudták fordítani a Fekete-tenger nyugati medencéje feletti condomíniumot. A területet a Porta a 17. század második felében vonta oszmán közigazgatás alá letelepítve az ott nomadizáló nogájokat. Az Oszmán Birodalomnak évi 25 000 kurus jövedelme volt innen. Ugyanakkor egy, a krími érdekeket képviselő tisztségviselő, a jali aga ’partmenti aga’ révén, a kán is fenn tudta tartani jogát a nogájok feletti ellenőrzésre és a tőlük származó bevételekre. A krími kán számára ugyanis a yali aga a zsákmány ötödét szedte. Az, hogy a legtöbb kán nem szuverén uralkodóként lépett fel, megkönnyítette a Porta dolgát, elfogadták jelenlétüket azon területek felett, melyek korábban a kettős fennhatóság miatt vita tárgyát képezték. E kettős birtoklás miatt jelent meg az utolsó, 1742-es lengyel-tatár békeszerződés intitulációjában Budzsak és Kubán is (Doc. 71).

Az összefoglalásban Dariusz Kolodziejczyk a Krími Kánság és a Lengyel-Litván Állam történelmében megfigyelhető párhuzamok közül a nemesség szerepének túlsúlyát emelte ki mindkét oldalon. A tatár nemzetségi arisztokrácia a lengyel nemeseket egyenrangúnak tartotta, barátkoztak, andák, azaz esküvel fogadott testvérei lettek egymással. A nemesség az uralkodó elsődlegességét egyik oldalon sem kérdőjelezte meg, ugyanakkor féltékenyen őrizte jogait a politikában való részvételre. Hangsúlyozta, hogy a 18. században mind a Krími Kánság, mind a Lengyel-Litván Állam mély társadalmi krízist élt át, és egyformán ki volt téve a cári birodalom hódító törekvéseinek. Hiába igyekezett a magyar származású francia konzul, Baron de Tott (Tóth Ferenc báró),

1078 TÖRTÉNETI IRODALOM