Századok – 2015
2015 / 3. szám - KRÓNIKA - Hermann Róbert: Ódor Imre (1959-2015)
796 KRÓNIKA Odor Imre igazi kiváló tudományszervező egyéniség volt. Ezt mutatja az a több tucatnyi tudományos konferencia, amelyeket levéltár-igazgatóként szervezett, azok a periodikák és gyűjteményes kötetek, amelyeket egyedül vagy társszerkesztőkkel szerkesztett. E tekintetben mindig igyekezett kilépni a szűk értelemben vett regionalitás kereteiből, mind a konferenciák és kötetek tematikáját, mind a meghívottak körét tekintve. A tudományos ismeretteijesztő munkát ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a szaktanulmányok írását, mivel tudta, hogy a nagy tudomány eredményeit könnyebb néhány oldalas folyóiratcikkekben vagy népszerűsítő előadásokon átadni a nagyközönségnek, mint megannyi vaskos monográfiában. S ugyanezért tartotta fontosnak, hogy a jövő nemzedékek képzésében is részt vegyen, ezért oktatott a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem tanszékén, s szervezett levéltári szakelőadásokat a PTE hallgatóinak. Közvetlen, barátságos személyisége is tette őt alkalmassá arra, hogy levéltár-igazgatósága mellett számos más, fontos tudományos pozíciót töltsön be. De nem elegendő, ha csupán Odor Imre tudományszervezői, levéltárosi és történészi érdemeiről és értékeiről beszélünk. Mert mindezek mellett Odor Imre igazán remek ember volt, s ez teszi mindannyiunk veszteségét olyan súlyossá. Kevés nála életvidámabb, jobb kedélyű, derűsebb embert ismertem, aki úgy volt képes viselni és elviselni a sors megpróbáltatásait, hogy a külső szemlélő, még a közeli ismerősök és barátok sem érzékelték gondjait vagy az őt ért tragédiát. Mindig nyitott személyiség volt, akivel legelfoglaltabb pillanataiban is le lehetett ülni egy tízperces beszélgetésre, és szinte ő szabódott, ha valamiért nem volt több ideje. Szorosabb ismeretségünk és barátságunk a forradalom százötven éves évfordulóján, 1998-ban kezdődött, s e 17 év során csak jó emlékeim vannak róla. Mindig kész volt arra, hogy ha rajta múlik, valamilyen szívességgel könnyítsen mások sorsán, s e szívességeket soha nem befektetésnek szánta. Nem, Odor Imre jó ember volt, akinek a lényéből fakadt, hogy szeretett jót tenni másokkal, néha egészen az irracionalitásig menő módon. Azt mondják, egyetlen történész sem marad érintetlen attól a korszaktól, amellyel foglalkozik. Odor Imrében is volt valami, s nem is kevés a 18-19. századi magyar köznemesség jobbik felének éthoszából: a barátságosságból, melegszívűségből, közéleti elkötelezettségből, a szemlélődő bölcsességből - s természetesen az élet szeretetéből s az idő jó eltöltésének tudományából. Szerette a baráti beszélgetéseket, zöld és fehér asztal mellett egyaránt, szerette a jó ételeket és italokat, a jó társaságot, a finom iróniát. Olyan ember volt, akivel jó volt együtt lenni. Ezért is nehéz elhinni, hogy ez a remek ember, ez a kiváló kolléga, ez a megbízható barát fizikailag nincs többé. Csekély vigaszunkra szolgálhat, hogy személyiségének varázsa, jó emlékezete velünk marad. Isten veled Imre, drága barátunk! Hermann Róbert
