Századok – 2015

2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Izsák Lajos: Zinner Tibor: "A nagy politikai affér" a Rajk-Brankov-ügy I.

mások) kapcsolatára. Rajk belügyminiszteri munkáját ismertetve szól az ÁVH-val való kapcsolatáról többek között arról is, hogy Rajk hetente 3-4-szer járt az Államvédelmi Hatóságon és ott több órán keresztül is foglalkozott az ÁVH ügyeinek irányításával, ami több vezetőnek (Péter Gábor, Szűcs Ernő, Száberszky József és mások) nem tetszett, nem örültek neki. Rajk László a „kemény kezű belügyminiszter” 1946 nyarán mintegy 1500 társadalmi szervezetet és egyházi ifjúsági szervezetet oszlatott fel, 1946-1947 fordulójától személyesen irányította a Magyar Testvéri Közösség elleni vizsgálatot, ami az első jelentős koncepciós per volt, s a Független Kisgazdapárt szétverését eredményezte. Mindezen események során Rajk és Péter Gábor együttműködése nem volt felhőtlen, sőt viták és nézeteltérések is voltak a két vezető között. Ez utóbbit élezte Rákosi összeugrató vezetői stílusa, aki Péter Gábornak ilyeneket mondott: „miért nem akarja magát ez a Rajk előléptetni.” vagy: „miről tud maguknál ez a Rajk 2-3 órát beszélni, mikor itt, a titkársági ülésen meg sem szólal?” Máskor epés megjegyzéseket tett: „az ilyen hasonló, sovány emberek gonoszak, rosszindulatúak, ezt írta le már egy görög bölcs is, Arisztotelész.” (550. o.) Farkas Mihály is állandóan áskálódott, folyton felvetette, hogy Rajk egy rossz szellem, sok baj van vele, sőt azt is, hogy az általa vezetett Belügyminisztérium „nincs a párt kezében”. Rajk egyik fő „bűne” az volt, hogy 1947 novemberében feloszlatta a rendőrségi pártszervezeteket, ami egyébként Rákosi és a Politikai Bizottság tudtával történt.

1948 augusztus elején Rajkot eltávolították a Belügyminisztérium éléről, helyét Kádár János vette át, Rajk belügyminiszter lett. Rajk ezután állandó ÁVH ellenőrzés alá került, de a szovjet állambiztonsági szervek is megfigyelték. Rákosiék szerint a Nyugatról hazatért kommunisták 50%-a kém — ez lett Rajk elleni egyik fő vádpont —, de Rajkot besúgták, főleg Péter Gábor és Farkas Mihály szoyjetellenessége miatt is, mondván, hogy szigorúan megtiltotta, hogy az ávósok szovjet szervekkel kapcsolatot tartsanak. Rajk nem tehetett semmit ezekkel a rágalmakkal „vádakkal” szemben. Nem is szólva arról, hogy mindezek akkor történtek, amikor az ÁVH már a párt megbízható szerveként a proletárdiktatúra kivívásáért harcolt, a párt testületének tartotta és vélte magát.

Zinner Tibor a továbbiakban, több fejezetben mintegy száz nyomtatott oldal terjedelemben igen alaposan és részletesen ismerteti, hogy egyfelől az évek során Noel Field és múltjának átértékelt következményei, másfelől a jugoszláv sajtóattassé Boarovból kikényszerített és kivert rengeteg „vallomás”-ban és Brankov múltjának hasonló célból történt átformálása, rágalmazása miként vált az 1949-es büntetőeljárás két gyújtózsinórjává. Ezzel együtt igen „finoman” és jól érzékelteti Moszkva közvetlen és közvetett szerepét a Rajk őrizetbe vételéhez vezető úton. A letartóztatás előtti hetek-napok eseményeit szinte percről-percre ismerteti, összehasonlítva a különböző vallomásokat. Ezekből egyértelműen kiderül hogyan lett Brankov a főkém, továbbá Rákosi aktív, személyes részvétele nemcsak a vádirat elkészítésében, hanem az ügy „felgöngyölítésében” is. Drámai erővel ábrázolja Field őrizetbevételét, Brankov moszkvai kihallgatását, s Szőnyi ÁVH-n tett vallomását, s annak körülményeit. Megrázó sorokat olvashatunk a letartóztatottakból kivert Rajk-ellenes 53 vallomásból. Rajk letartóztatásáról (1949. május 31.) Rákosi, Gerő, Farkas, Kádár és Péter Gábor döntött. De ahogy az őrizetbevételhez vezető úton is hangsúlyozva a Szerző, hogy a kezdeményezés közvetve vagy közvetlenül elválaszthatatlan a szovjet titkosszolgálattól.

Rajk megtörésének különböző kísérleteit, többszörös megveretését — kihallgatok és vallomást tevők névszerinti említésével —, szembesítését vádlottársaival napról-napra, kihallgatásról kihallgatásra ismerteti és azt is megtudjuk a történetekből mit jelentett a szovjet állambiztonsági főtisztek (Belkin tábornok és munkatársai) segítsége a „vizsgálat” során. Meggyőzően bizonyítja, hogy a „Rajk-ügyet” Rákosi, Gerő, Farkas és Kádár végig együtt alakították és vezették a kihallgatás folyamatát. Az „eredményeket” a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1949. június 11-i ülésén a „Rajk-ügyet” Kádár János belügyminiszter ismertette, illetve összegezte egy 10 gépelt oldalas jelentésben, beszámolóban. A beszédet valószínű nem egyedül készítette, de hivatalból ő mondta el. Szerinte a „trockista banda” tagjai idegen, imperialista hatalom ügynökeiként végezték aljas, romboló tevékenységüket, és a nyomozás kétségbevonhatatlanul bebizonyította, tények sokaságával alátámasztva megállapította, hogy a leleplezett kémcsoport és pártellenes frakció hosszú évek során fontos állami posztok mellett beépült az MDP központjába is. Ennek a bandának Rajk László volt a feje. Majd szólt a „kémügy” jellegéről, bemutatta a „trockista bandát”, beszélt szociális arculatáról és módszereiről Június 14-én — mintegy megosztva a feladatot — a másik főtitkárhelyettes Farkas Mihály a megyei, nagy-budapesti kerületi és üzemi titkárokat, országos és nagy-budapesti osztályvezetőket és helyetteseiket tájékoztatta és megszerezte támogatásukat. Mindenki mindennel egyetértett, a felszólalók egyöntetűen elítélték és megta-TÖRTÉNETI IRODALOM 785