Századok – 2015
2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szijártó M. István: Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok
olyan dolgokat vág el egymástól, amelyek szervesen összetartoznak. A „kései feudalizmus” szerencsétlen marxista fogalma helyén a „kései rendiség” terminusa tudja talán a legjobban leírni a szatmári békétől az 1848-as forradalomig tartó időszakot. A rendiség alkonya cím ennek a gondolatnak a költői kifejezése, és az olvasó eszébe méltó párhuzamként Johann Huizinga klasszikusát, A középkor alkonyát idézi. A kötetet alkotó 15 tanulmány 1983 és 2011 között jelent meg eredetileg magyar és német nyelven, itthon és külföldön, folyóiratokban és konferenciakötetekben: vagyis bő negyedszázad munkásságának esszenciáját tartjuk a kezünkben. Többnyire rövidebb lélegzetű írásokról van szó, ami megkönnyíti annak a dolgát, aki inkább csak beleolvasna a kötetbe. A politikával és — mivel mélyebb, strukturális összefüggéseket boncolgató írásokról van szó, helyénvalóbb kifejezéssel élve — a hatalomról szóló tanulmányokat a nemességet tárgyaló társadalomtörténeti szemléletűek követik (gazdaság- és kultúrtörténeti felhangokkal), míg végül a hangsúly Glósz József szűkebb pátriájának a 19. századi történetére kerül: a Tolna megyei városokra, az itt élő polgárokra és parasztokra. Ezen tanulmányok hátterében ott állnak a szerző nagyobb lélegzetű munkái: a Tolna megyei középbirtokos nemesség anyagi viszonyaival foglalkozó monográfiája, amely kandidátusi disszertációja volt, vagy éppenséggel a Kölesdről, Szakadátról vagy Tolna városáról szóló monográfia. így ebben a kötetben a szerző munkásságának szinte minden vonulata megjelenik, összegzését nyújtva egy komoly történész termékeny pályafutásának. Kivételt egyedül a gabonakereskedelem témaköre jelent, melyről ebben az évben publikált Glósz József úttörő monográfiát. Jelen kötet első három tanulmánya a 18. századdal foglalkozik. A szatmári békéről szóló, „lényeglátó realizmussal” megírt tanulmány érzékelteti, hogyan vetült rá 1849 árnyéka 1711-re a történeti köztudatban, azt a végletekig eltorzítva: a Rákóczi-szabadságharcról szólva a kudarcot szokás ismerni, nem pedig a sikert, amely helyreállította Magyarországon a rendi dualizmust, és éppen abban az évszázadban, amelyben az abszolutista hatalomgyakorlás alig engedett tért a politikai participációnak Európa országainak nagy többségében. Glósz József eredeti történeti koncepciója szerint a Habsburg állam kormányzata és a magyar rendek már a 17. század utolsó harmadában ráébredtek arra, hogy kompromisszumra vannak ítélve: Magyarország függetlensége elképzelhetetlen, de kormányzásakor a rendeket nem lehet megkerülni a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén. A Rákóczi-szabadságharcot ezért nem egy alkotmányos konfliktus, hanem szociális problémák magyarázták, és a szatmári megegyezés visszatérés volt a kormányzat és a magyar foldesurak egymásrautaltságára épülő kompromisszumhoz — a jobbágyság rovására. (Hogy azután a század közepén már a jobbágyság keresse a felvilágosult abszolutizmus szövetségét a földesúri terhek enyhítése céljából — ahogy ezt Glósz József második tanulmányában megállapítja. Mária Terézia pedig politikai ellenfelei, a magyar földesurak hatalmi bázisát kívánta ezzel az együttműködéssel szűkíteni.) Megjegyzem, hogy az események értékeléséhez a magyar rendek adó-megajánlási jogának vizsgálata talán érdemi új szempontot adhat, illetve sok igazság van azokban az érvekben is, amelyek a Magyar Királyság és a Habsburg birodalom többi, örökösnek nevezett tartománya fejlődésének útját csak az 1740-es évek végén, az úgy nevezett haugwitzi reformok után látják végleg széttartónak. Glósz József kötetének harmadik, eredetileg másfél évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányában jó érzékkel mutatott rá a magyar elit átalakulására: a politikai vezető szerep a nagybirtokos arisztokrácia kezéből a reformkorra átcsúszott a középbirtokos nemesség és a nemesi értelmiség kezébe. De talán nem kielégítő magyarázat erre az arisztokrácia bécsi udvaronccá válása (hisz ez csak a leggazdagabbak számára lehetett valós opció) vagy a nemzeti identitás feladása és az idegenné válás (amelyre túl sok az ellenpélda). A Bécs kegyéből a kormányszékeket vezető elit tagjai sem váltak bizonyára mind súlytalanná, nem kerültek feltétlenül légüres térbe. Ezen tanulmányok közös jellemzője a pontos elemzés, a logikus végkövetkeztetésig elvitt precíz gondolatmenet, a tabudöntéstől sem visszariadó szellemi bátorság, amely sok esetben vitára ingerel. De ez nagyon jó, mert a diskurzus, a vita viszi előre a történetírást. Sajnálatos minősítője a magyar történész közéletnek, hogy Glósz József tézisei, elméletei és megállapításai mindezidáig alig váltak érdemi reflexió tárgyává. A kötet első tematikus egységében még egy érdekes tanulmány szól a Tolna megyében a reformkorban hozott meglepően széleskörű magyarosító intézkedésekről - amelyek a megye német lakosságának arányát azonban feltehetően mégsem csökkentették. Az állam, a nagybirtok és a vármegye szolgálatában álló, de liberális meggyőződésű, társadalmi kapcsolatai révén a birtokos társadalomba integrálódó nemesi értelmiségről pedig a Pesti Hírlap baranyai tudósítójának fel-778 TÖRTÉNETI IRODALOM
