Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
1914 - A JÚLIUSI VÁLSÁG RÉGI-ÚJ HISTORIOGRÁFIAI OLVASATAI 739 Nem utolsó sorban komoly hitelt adott a szerző Szergej Dobrorolski 1921 folyamán tett nyilatkozatának, miszerint a pétervári július 24-25-én tartott minisztertanácsi és koronatanácsi üléseken már eldöntött ügy volt a háború.130 Oroszország háborúpártiságának értékelésekor Clark és McMeekin egyaránt az orosz geostratégiai érdekek érvényesítését nevezte meg a háborúhoz vezető legfontosabb okként. Az orosz hadsereg részleges mozgósításának elrendelése mindkét olvasatban egyenlő a háború szándékának kinyilvánításával. Mombauer és Krumeich annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Oroszország és külügyminisztere, Szergej Szazonov a mozgósítást diplomáciai fegyverként használta, ezért a háborúpártiságot semelyikük sem látta bizonyítottnak. Bár Oroszország és Franciaország július utolsó hetében békepolitikát kommunikált, a belső levelezések megfogalmazásai alapján az angolszász történészek szerint a két nagyhatalom ez alatt az erőszakos eszközökkel biztosított békét értette.131 A Francia Köztársaság A két világháború között a júliusi válság európai kezelésének vonatkozásában a történészek Franciaországra másodrangú szereplőként tekintettek.132 Elsősorban a britek támogatásának megszerzésére irányuló francia politika állt a történeti kutatások fókuszában. Mint a második világháború utáni kutatások azóta bizonyították, az ország valójában sokkal aktívabb szerepet játszott. Különösen igaz ez a francia köztársasági elnök, Raymond Poincaré (1913-1920) személyére, aki kétségen felül a legerősebb politikai kontrollt gyakorolta kormánya felett. Sokáig azzal vádolták őt, hogy Franciaországot Elzász-Lotaringia visszaszerzéséért vitte háborúba. Williamson és May tapasztalatai szerint az 1990-es évek legátfogóbb tanulmánya a júliusi válság kezelésének francia politikájáról John F. W. Keiger tollából született.133 A tanulmány az elnök politikáján keresztül mutatta be azt, hogy milyen eltökéltséggel és következetességgel dolgozott Franciaország a hármas antant szövetségének megerősítésén és elmélyítésén. A francia politika befolyásos alakítói között található a rendkívül harciasnak ítélt elnök mellett a külpolitikában járatlan miniszterelnök, egyben külügyminiszter René Viviani (1914-1915), a Németország elleni offenzívát támogató vezérkari főnök, Joseph Joffre (1911-1916), valamint az oroszok irányában rendkívül elkötelezett pétervári követ, Maurice Paléologue (1914-1917). Franciaország két első számú vezetője a válság második felében —július 16. és 28. között — szó szerint a tengeren időzött a francia-orosz pétervári találkozó okán. A szarajevói merény-130 Clark, Ch.\ Die Schlafwandler i. m. 615-620. 131 Uo. 622. 132 A Franciaországról szóló fejezetet lásd: Williamson, S. R. - May, E. R.: An Identity of Opinion i. m. 374-377. A hivatkozott irodalmon túl figyelemre érdemes szakirodalom: Hayne, M. BThe French Foreign Office and the Origins of the First World War 1898-1914. Oxford 1993.; Schmidt, Stefan-, Frankreichs Aussenpolitik in der Julikrise. Ein Beitrag zur Geschichte des Ausbruchs des Ersten Weltkrieges. München 2007. 133 Keiger, John F. W.-. France. In: Decisions for War i. m. 121-149.
