Századok – 2015
2015 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Jasna Turkalj: Az "új és régi Jelačič kultusz" ellenfelei - A jogpártiak Josip Jelačič bánról
AZ „ÚJ ÉS RÉGI JELAČIĆ KULTUSZ“ ELLENFELEI... 573 Ahogy a kiadvány elején, Kvaternik újra megüzeni Ausztriának és a „honi osztrákoknak”, hogy nem léteznek többé „ostoba” horvátok, s nem találnak újabb Jelačić-ra, ám ha mégis, nem találnának követőkre.68 Kvaternik véleménye szerint április 19-én a Nemzeti Párt és Strossmayer püspök erejét és tekintélyét kívánták demonstrálni. Hogy sikerüket biztosítsák, Horvátország egyéb vidékeiről „segédcsapatokat” hívtak. Az eseményt Kvaternik úgy írja le, mint az 1845 utáni első esetet, mikor „a pártok nyilvánosan szembefordultak és alkotmányos módon összemérték erejüket”. „Eme önmagában nézve ártatlan eseménnyel” nyilvánosan bizonyítást nyert, nem igaz, hogy az egész horvát nép Strossmayer mellett áll. A Jogpártnak sikerült megakadályoznia Jelačić éltetését, illetve „az osztrákok” provokációját egy „új Jelačić érdekében”, Zágráb pedig nem állt mögéjük. Ez bizonyítja - folytatja a szerző - a horvát nemzet politikai érettségének fejlődését, s hogy nem tart „honi svábimádóinkkal”.69 A Nemzeti Párt „szlavoszerbjeit” és azok elődeit, azaz politikai tevékenységük példaképeit — melyek közt Jelačić központi helyen szerepel — valamennyi, a horvátságot 1848 óta a horvát-magyar kiegyezésig ért igazságtalanság fő okozóivá nyilvánítva, a jogpárti vezetők meg voltak győződve, hogy e végzetes politika leleplezésével sikerült elérniük, hogy a horvát nép felismerje a „tisztátalan vért”, s hogy az többé nem engedi „eme szolgalelkű kutyáknak, hogy megszentségtelenítsék a szent horvát földet”.70 Az nemzeti pártiak által 1871. május 19-ére Jelačić tiszteletére szervezett ünnepség kapcsán, a Hervatska című hetilap május 28-án cikket jelentetett meg „Újabb alkalmas idejű hozzászólás” címmel, melyben örömmel jegyzi a „gigászi előmenetelt”, amit a jogpártiak „az értelem és tisztesség erejével”, a horvát nép körében az elmúlt évben elértek. „A munkálkodók tehát szaporodnak; az aratással is mindjobban haladnak!” A cikkíró azt üzeni a „nemzeti rabság bálványozóinak”, akik leköpték „a bécsújhelyi vértanúk” — azaz Zrínyi és Frangepán — sírját, „látszólagos győzelmüket követően halálos csapás fenyegeti őket”, továbbá, hogy „az 1872. év május 20. napján nem lesz Horvátországban osztrákérzelmű ember, ki hajlandó lenne politikailag ünnepelni Jelačić osztrák tábornok emlékét.” Azonban amíg az idő meg nem teszi a magáét, s nem „bosszulja meg a meggyalázott nemzeti tisztességet”, rá akar mutatni, hogy Jelačić nem méltó az ünneplésre - már csak a magyarokra való tekintettel sem, akiktől „állítólag megszabadította” a horvátokat. A cikk idéz három, a magyar országgyűlésben 1848 júniusától szeptember elejéig elhangzott Kossuth-beszédből, bizonyítván, hogy ő a nyár folyamán egyre inkább engedett, „mígnem bőszült oroszlánból ártalmatlan báránnyá nem vált”. Ha szem előtt tartjuk - hangsúlyozza a cikkíró - hogy Kossuth szeptember elején kész volt elismerni a horvát nép jogait, hogy a horvát kérdés békés megoldására tett javaslatot és ehhez a közös királyt kérte fel közbenjárásra, nehogy a horvátok betörjenek a Magyar Királyságba, akkor világos, „hogy idegen, átkos kéz rendezte sorsunkat 1848-ban”. 1848-ban a horvátok és magyarok egyaránt „a mi rettenetes cselszövésünk, egyszersmind tulajdon hi-68 U.a., 22. 69 U.a., 26-27. 70 Nekolike uspomene, In Djela, HL, 373.
