Századok – 2015

2015 / 1. szám - DOKUMENTUMOK - Mályusz Elemér: Legsikerültebb könyveim

bet tudtam volna nyújtani, mert akkorra Max Weber-tanulmányaim54 eredményéül készen voltam a régibb magyar történelem áttekintésével is. Ha Mályusz-Pethő lett volna az új kötet szerzőpárja, azon kívül, hogy elkészül legjobb könyvem, közvetlen előnyét is láthatom vállalkozásomnak. Pethő társszerzősége feltehetőleg megment attól, hogy a Magyar Nemzet következetesen abban az elbánásban részesítsen, amelynek következményéül Gogolák Lajos vagy Flachbarth Ernő egy-egy cikke megjelenése után értesítsenek: a rólam szóló kitételeket beleegyezésük nélkül szúrták a szövegbe. Bár talán, bármennyire régi vágyam teljesítése lett volna a munka elkészítése, nem vagyok biztos, vállaltam volna-e. Ugyanis két féléven át a középkori magyar történelem áttekintését adtam elő az 1934-35. tanévben, inkább ragaszkodtam a már elhatározott „A középkor vége Magyarországon” címmel hirdetett előadás55 megtartásához.

Második könyvem terve csak hetekig élt. Azt mutatta volna meg a magyarságnak, hogy mit veszített a Felvidékkel. A kezdeményező Szekfű volt. Az időpont és alkalom Klebelsberg pesthidegkúti házában tartott összejövetel. A miniszter sokaknak be akarta mutatni éppen elkészült új „vidéki” otthonát, remélve, hogy közvetlensége hoz számára alkalmat sikeres kezdeményezésekhez.

LEGSIKERÜLTEBB KÖNYVEIM 225

54 Ld.: A patrimoniális királyság. In: Társadalomtudomány, 13 (1933) 1-2. sz. 37-49.; A karizmatikus királyság. In: Társadalomtudomány, 14 (1934) 3. sz. 153-178.

5o Mályusz ezt az előadását az 1935-36. tanév első és második félévére hirdette meg. Erre így emlékezett vissza: „Egyháztörténeti tárgyú nagy kollégiumom címe, ’A középkor vége Magyarországon’ hivatva volt jelezni, hogy művelődésünk új, humanista irányzatával szemben az előző századokból átöröklődött rétegét kívánom megismertetni. Renaissanceról már sokan írtak, s nem volna nehéz összefoglalni a szakirodalom eredményeit, volt meggyőződésem, annál kevésbé tudjuk, milyen volt a tömegek gondolat- és érzésvilága. A humanizmus által ostromolt statikus állapotok ismerete nélkül nem lehet teljes a XV-XVI. század fordulójáról alkotott képünk, azokat kell tehát kihántanunk a feledésből, hogy az újat megérthessük. Egy nagy összkép kontúrjai lebegtek előttem, azonban nem a világi társadalom csontvázára felrakva, hanem mint a sui generis társadalmi alakulatnak felfogott klérus életének kivetődése. Ami kezdetben csak feltevés, bizonytalan sejtés volt számomra, azt az óráról-órára készülés közben előkerült adatok fokozatosan igazolták. Nagy segítségemre voltak és bátorítottak azok a tapasztalatok, amelyekre a XVIII. századi protestáns papság életkörülményei megismerése közben tettem szert. Amidőn a türelmi politikához bevezetésképpen a XVIII. század protestáns egyházi viszonyait felvázoltam, jöttem rá, hogy nemcsak az egyháznak volt szüksége szolgákra, sőt hitvallókra, hanem a papi pályán működők sem élhettek meg az egyház, mint kenyéradó gazda nélkül. A XVIII. századi és a középkori papság minden különbsége ellenére lényegében azonos elemnek bizonyult, amelyre az értelmiség jegyei jellemzőek. Abban is egyezően, hogy mindkettő életében a középső réteg vitte a vezetőszerepet, ez volt az irányadó. Ma már nem tudnám megmondani, hogy a káptalanok szervezkedése sugalta-e a felismerést, hogy a középréteg állásfoglalása a döntő tényező, vagy a XVIII. századi, egyetemeket megjárt elitnek vezetőszerepet igénylő magatartása. Sajátságos felfogásomat úgy határoztam meg, hogy amit csinálok, az egyháztörténet szociológiai szempontból nézve. Egyházi társadalmat láttam magam előtt, rétegekre és csoportokra oszolva, a középkori esetében tagadhatatlanul burckhardti és huizingai hatás alatt. Felfogásomról, eredményeimről az Akadémia II. osztályán 1936 május 18-án „Művelődésünk társadalmi vonatkozásai a középkor végén” című felolvasásomban számoltam be. Előadásom, szokás szerint, érdeklődést nem ébresztve zajlott le. Az ülés végén ketten fűztek hozzá magánbeszélgetésben reflexiót: József főherceg és Hegedűs Lóránd. A főherceg meglepődését fejezte ki, hogy szerintem Magyarországon a püspöki méltóság viselése nem volt a nemesi származáshoz kötve, mivel az ő tudomása szerint törvény tiltotta, hogy paraszti eredetű főpappá lehesse, mire én a decretummal Bakócz Tamás elleni jellegére utalva azt hangsúlyoztam, hogy az 1514-ben kimondott elv korábban nem érvényesült, Hegedűs pedig arra intett, hogy hagyjam a kanonokát s inkább olyan problémákkal foglalkozzam, mint amilyent a ’zseniális’ ’A reformkor nemzedéké’-ben tárgyaltam.” Ld.: Emlékirat