Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig
A kereskedelmi kapcsolatok javítása mellett a Johnson-adminisztráció 1964-ben meghirdetett „hídépítési politikájának” másik pillére az ugyancsak „puha” kategóriába tartozó oktatási-tudományos csere volt. A két fél itt is mást és mást akart (könnyen látható hátsó szándékkal): míg Magyarország a természettudományos cserét, azaz, ösztöndíjakat részesítette előnyben, addig az Egyesült Államok a társadalomtudomány terén működő kutatókat preferálta. A gesztuspolitikánál többről volt szó az 1960-as és 1970-es évek magyar-amerikai bilaterális kapcsolatokat megterhelő két másik üggyel kapcsolatban. Mindszenty József hercegprímás az 1956-os forradalom alatt szovjet támadás hírére az Egyesült Államok Szabadság-téri nagykövetségére menekült (rajta kívül egyébként más menekültet nem fogadott be az amerikai misszió), és mindössze 15 év múlva, 1971. szeptember végén távozott onnan - és Magyarországról. A hercegprímás jelenléte a Budapest szívében található amerikai nagykövetségen számos érzékeny politikai, egyházjogi, nemzetközi jogi és, természetesen, vallási és érzelmi kérdést vetett fel. Az ügy megoldásába később aktívan bekapcsolódott a Vatikán, elsősorban Franz König bécsi érsek közvetítésével. A bonyolult kérdés érdekes dinamikájaként kezdetben a magyar hatóságoknak volt, nyilvánvaló okokból, kényelmetlen a főpap jelenléte, az 1960-as évek közepétől azonban más az amerikaiak (és a Vatikán) szorgalmazta elsősorban az ügy megoldását. A Katolikus Egyház, az amerikaiakhoz hasonlóan, egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy a Kádár-rendszer megszilárdulása miatt illúzió, és talán még kontraproduktiv is lenne a merev elzárkózás, vagy akár a konfrontáció, és a budapesti vezetéssel valamilyen kompromisszumos megoldásra kellene inkább törekedni, többek közt azért, hogy valóban funkcionáló vezetőt lehessen a magyar katolikus egyház élére kinevezni. A másik ügy a Szent Korona kérdése volt. A magyar államiságot jelképező ereklye a második világháború után került amerikai kézre, és az egymást váltó amerikai adminisztrációk, melyek illegitimnek tekintették a választási csalásokkal hatalomra került kommunista vezetést az 1950-es években, vagy a szovjet csapatok által hatalomba helyezett Kádár Jánost, nem kívánták a magyar Szent Korona visszaadásával legitimálni a kommunisták magyarországi uralmát. Másfelől, több jel is arra mutat, hogy a „múltat eltörölni” kívánó kommunista vezetők érzékelték a Szent Korona jelképes jelentését és az ereklye visszaadását követelték (más, az Egyesült Államokba került vagyontárgyakkal egyetemben). Az Egyesült Államokban a magyar emigráció túlnyomó többsége a Szent Korona visszaadása ellen foglalt állást, ám a reálpolitikai megfontolások felülírták a tiltakozásukat. A kérdés komolyan a vagyonjogi tárgyalások 1973-as lezárása, valamint — tágabb értelemben — az ún. helsinki folyamat enyhülési politikájának összefüggésében merült fel. Az 1975-ben aláírt helsinki megállapodások gyakorlatilag felértek a második világháború után kialakult európai rend, s ebből következően a létező kormányok legitimitásának elfogadásával. Magyarország esetében még külön jelezni is akarta a Carter-adminisztráció, hogy elismeri a stabilizációban és a reformok terén elért eredményeket. Ebben a helyzetben került végül sor a Szent Korona ünnepélyes visszaadására a Parlament Kupolatermében 1978. január 7-én. A hely kiválasztása is szimbolikus volt: az Egyesült Államok a „magyar népnek”, illetve annak „képviselőinek” adta vissza a Szent Koronát, s ennek megfelelően a mindössze pártfunkciót betöltő Kádár János nem volt jelen. A magyarországi, tágabb értelemben a kelet-közép-európai reformok megítélése sem volt teljesen egységes Washingtonban. A térség kommunista kormányai által tervezett, vagy már bevezetett reformok amerikai megítélése elsősorban attól függött, hogy azok mennyire „férnek még bele” az európai stabilitást mindent felülíró általános politikájába. A legtovább, ameddig az Egyesült Államok hajlandó lett volna elmenni, az a térség „finnlandizációja” volt, azaz, olyan politikai-gazdasági-társadalmi reformprogram, amelyik nem veszélyezteti Szovjetunió legitimnek tekintett kelet-közép-európai biztonsági érdekeit; illetve, azokat nem tartják annyira fenyegetőnek Moszkvában, hogy fegyveres erővel lépjenek fel ellenük, ahogy az a magyar forradalommal történt 1956-ban és a „prágai tavasszal” 1968-ban. A Realpolitik legjelentősebb amerikai teoretikusai és gyakorlói közé tartozó Henry Kissinger hasonlóan gondolkozó munkatársa, a már idézett Helmut Sonnenfeldt szűkebb körben a Szovjetunió és a csatlósok közötti „szerves viszonyáról értekezett (331.), miközben nyilvánosan, Kissingerrel együtt, az utóbbiak függetlenségét támogatta. Az alapvetően a nemzetközi erőegyensúlyt szem előtt tartó Henry Kissinger még 1989-ben sem fogadta nagy lelkesedéssel a közép- és kelet-európai államok függetlenségi törekvéseit, és még az annus mirabilis alatt is a hidegháborúban kialakult európai stabilitás kereteinek a megtartása mellett érvelt. Sőt, Ronald Reagan elnök, akit joggal tartunk olyan történelmi személyiségnek, akiknek a kül- és biztonságpolitikája siettette a Szovjetunió összeomlását, annak ellenére, hogy passzív közép- és kelet-európai politikája miatt támadta elődjét, Jimmy Cartert, a való-1572 TÖRTÉNETI IRODALOM
