Századok – 2015

2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Sándor: Popély Gyula: Felvidék, 1918-1928. Az első évtized csehszlovák uralom alatt

Gyula a népszámlálásra vonatkozó rendeletek alapos elemzése után rámutat, hogy a „népszámlálás gyakorlati lebonyolítását szabályozó kormányrendelet szakított a régi magyar és nemzetközi gyakorlattal. Ezek szerint nem a megszámlált lakosság anyanyelvi megoszlását kellett rögzíteni, hanem azok nemzetiségi önbevallását, fenntartva a számlálóbiztosok és a politikai hatóság felülbírálati jogát. Ez a módszer tűnt ugyanis a leginkább alkalmasnak arra, hogy a nemzeti kisebbségek számát és százalékarányát mesterséges úton csökkenthessék.” (171. o.) Popély Gyula, eddig talán egyedüli magyar történészként, a legapróbb részletekig végig kutatta az első csehszlovákiai népszámlálás lebonyolításának levéltári és korabeli publikált Statisztikái adatait, s amelyeknek eredményeit a fentebb már említett Népfogyatkozás c. munkájában részletesen közzé is tette. Mostani munkájában összefoglalásként megállapította, hogy „A számlálóbiztosok eljárása sok esetben volt inkorrekt, így aztán tömegesen történtek visszaélések a megszámlált magyar lakosság rovására. Az önkényes eljárás lehetőségét az is növelte, hogy míg a cseh országrészekben a számlálóíveket maguk a megszámláltak töltötték ki, addig Szlovákiában és Kárpátalján az összeírási ívek kitöltésére csakis a számlálóbiztosok voltak jogosultak.” (173. o.) A valóság tehát itt is a részletekben búvik meg. A szerző ismerteti a magyar pártok és a csehszlovákiai magyar lapok állásfoglalását a népszámlálás ügyében, valamint további fontos részleteket is közöl, amelyek lényeges módon befolyásolták a népszámlálás végeredményét. Ezek szerint Szlovákiában 634 827 magyart számláltak meg, ami az akkori 1,9 milliós összlakosság 21,48 százalékát jelentette. A magyar lakosság hivatalos lélekszáma tehát alig másfél év elteltével is tovább csökkent. Kárpátalján a népszámlálás 103 690 magyart mutatott ki, ami a közel 600 ezres összlakossághoz viszonyítva 17,35 százalékot tett ki. A felmért nemzetiségi adatokat a szerző jól áttekinthető táblázatokban tette közzé. (174-178. o.) A nemzetiségek létszámára vonatkozó adatok komoly politikai jelentőséggel bírtak, ugyanis az 1920-ban elfogadott 122 számú alkományerejű nyelvtörvény a nemzeti kisebbségek számára csak abban az esetben és ott biztosította a nyelvhasználati jogokat, amennyiben és ahol az adott bírósági járás területén számuk elérte a húsz százalékos arányt. Az adatok összegzése után a szerző megállapította, hogy a Felvidék 87 bírósági járásából 27-ben a magyarság bírt nyelvi jogokkal. „Mivel a felvidéki magyarságnak több mint 90 százaléka e 27 bírósági járás területén élt, kijelenthető, hogy a nyilvánvaló visszafejlődés ellenére s megőrzött pozíciók is számottevőek voltak ezen a téren.” (179. o.)

A magyar veszteségek okait kutatva a népszámlálási ívek kitöltése körüli manipuláción túl, a szerző foglalkozik a hontalannak nyilvánított több tízezer magyar kérdésével is, akik továbbra is Szlovákiában éltek, de nem számították be őket a magyar közösségbe. Ugyancsak, csökkentette a magyarság lélekszámát „a magyar állami és közhivatalnoki kar, a közalkalmazottak és különböző hivatású értelmiségiek tetemes részének önkéntes, kényszerű vagy kitoloncolás útján való eltávozása a maradék Magyarországra. A magyarországi Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 1918 novemberétől 1920. december 31-ig — tehát 26 hónap leforgása alatt — a csehek által megszállt volt magyar területekről 101 782 személy menekült vagy költözött át a maradék Magyarország területére.” (176. o.) A menekültek száma később még növekedett. Ezeknek egy része megfelelő lakás lehetőség híján pályaudvarok peremén leállított vagonokban kényszerült évekig lakni.

Kötetének első mintegy 70 oldalát a szerző, Csehszlovákia megalakulását (1918. október 28.) követő, nagyjából kétéves időszak azon történéseinek szenteli, amelyek a „cseh megszállás” folyamatával, valamint a „csehszlovák állami élet megszervezésének kezdeteivel” foglalkoznak a „megszállt Felvidéken”. A fejezet címe „Impériumváltás a Felvidéken a nagy háború után (1918-1920).” Ennél a mondatnál azonban álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk meg értelmezni az „impériumváltás” fogalmát, amelyet a szerző többször is használ. Ez a fogalom egyértelműen utal arra, hogy a felvidéki térség, amely egy impériumnak volt a része, amelyet Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek, a nagy háború után, egy másik impérium részévé vált, amely a Csehszlovák Köztársaság nevet kapta. Nos, míg a Monarchia kétségkívül magán viselte az impérium jelleget, ezzel szemben az addig soha nem létezett, 13 millió lakosú Csehszlovákiát, a legnagyobb jóakarattal sem lehet impériumnak nevezni. Ezért a jelzett fogalom csak úgy értelmezhető, hogy a Felvidék, — mint a „váltás” alanya, — megszűnt egy impérium része lenni, de nem egy másik impériumhoz, hanem a győztes hatalmak diktátuma alapján, egy részben mesterségesen létrehozott, közepes nagyságú államhoz csatolták. Ezen rövid magyarázatot elfogadva, szerintünk ebben a kontextusban továbbra is használható az „impériumváltás” fogalom, amely kétségkívül jól hangzó, szellemes szóösszetétel, és Popély Gyula munkáiban már több mint két évtizede rendszeresen előfordul.

1564 TÖRTÉNETI IRODALOM