Századok – 2015

2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Majoros István: Raáb Renáta: Ausztria schleswigi politikája, 1848-1852

nagyhatalmi kérdés volt, és csak másodsorban etnikai, dinasztikus-örökösödési, valamint állam- és alkotmányjogi probléma.”

A schleswigi kérdés a 19. században két alkalommal is a nemzetközi élet középpontjába került. Az első az 1848-as forradalmakhoz kapcsolódik. 1848. március végén Schleswig és Holstein kimondta elszakadását Dániától, a frankfurti előparlament pedig március 31-én a két tartományt felvette a német államok közé. Dánia ennek hatására megszállta Schleswiget, majd a Német Szövetség porosz csapatokat küldött a dánok ellen. Angol biztatásra pedig az orosz flotta megjelent a dán vizeken, s a konfliktus orosz-német háborúval is fenyegetett. Végül 1852-ben a londoni jegyzőkönyv oldotta meg a kérdést, s a tartományok Dániánál maradtak. A másik történet 1863-ban kezdődött, amikor Dánia ismét annektálta az említett területeket. A háború ezúttal is kirobbant, de már nemcsak poroszok, hanem osztrák csapatok is részt vettek Dánia ellen. Ez a konfliktus dán vereséggel 1864. október végén ért véget a bécsi békével. A következő évben aztán a gasteini egyezmény Ausztriának adta Holsteint, Poroszországé lett Schleswig és Lauenburg. A hercegségek ügye a német egység részeként is megjelent az említett két konfliktusban. A történet azonban régebbi és bonyolult. Régebbi, mert gyökerei a 15. századig nyúlnak vissza. Bonyolultságát pedig egy anekdotával szokták érzékeltetni. Eszerint a 19. századi Európában csak hárman ismerték igazán a hercegségek ügyét. Egy német professzor ebbe bolondult bele. Viktória angol királynő férje, Albert herceg még a második konfliktus előtt, 1861-ben meghalt. A harmadik pedig Palmerston volt, aki 1830-tól irányította a brit diplomáciát, ő azonban minden részletet elfelejtett. Raáb Renáta azonban szinte minden részletet tud Schleswigről, Dániáról. Igaz, csak az első sztorit, az 1848 és 1852 közötti időszakot mutatja be könyvében, ezt azonban részletesen.

Először az előzményeket vizsgálja, így visszamegy a 19. század elejéig, hogy bemutassa a Német Szövetséget, amely a keretét adja a schleswigi kérdésnek. Az olvasó közben megismerkedik Ausztria politikájával is. Ennek érdekében vizsgálja meg a porosz-osztrák viszonyt, a német államok szerepét, törekvéseit a Szövetségen belül, majd Dániáról kapunk ismereteket. A dán történelmet európai keretbe helyezi, és a schleswigi kérdés izgalmas világába vezeti az olvasót a 13. századtól kezdődően. Ezt követően megmutatja, hogy Dánia milyen szerepet játszott a poroszosztrák rivalizálásban a németországi vezető szerepért, és azt, hogy a schleswigi kérdés Dániával együtt 1848-ban hogyan és miért kapott nemzetközi jelentőséget. Remélhetően a fentiekkel sikerült érzékeltetni, hogy a könyv nem részletkérdést mutat be a 19. századi európai történelemből, hanem az európai hatalmi politikát, s az ehhez szorosan kapcsoló 1848-as forradalmakat, s ez az a keret, amelyben a címben jelölt kérdéskört is vizsgálja. A magyar történeti gondolkodásban egy kevéssé, vagy alig ismert forradalmat, a koppenhágait is bemutatja. S ezzel nemcsak a forradalmakkal kapcsolatos ismereteink hiányát pótolja, hanem egy egészen új területre viszi az olvasót, a dán- magyar kapcsolatok történetébe 1848-1849-ben. A két forradalom összevetése

azért is érdekes a történésznek, olvasónak, mert a szerző vizsgálatai bizonyítják, hogy két országot, mint Dániát és Magyarországot nem a forradalom ténye, a forradalmi lelkesedés kapcsolja össze, hanem a célok és az érdekek közössége. Márpedig dán-magyar viszonylatban az érdekek és a célok más-más irányba mutattak. A magyar forradalom ugyanis azzal a Frankfurttal kereste a kapcsolatot, amely Koppenhága ellenfele volt a schleswigi kérdésben. A dánok ezért a magyar szabadságharc vereségében voltak érdekeltek, hogy az oroszok és az osztrákok felszabaduljanak, és segítséget nyújthassanak Dániának. A magyar vezetés viszont érthetően nem örült a dán háborúnak, mivel lekötötte Frankfurt figyelmét, energiáit, holott a magyar kormány a mielőbbi diplomáciai kapcsolatteremtésben volt érdekelt. A korabeli sajtó segítségével részletes, árnyalt elemzést kapunk a vélemények alakulásáról. A szerző azokat a véleményeket is megjeleníti, amelyek szerint Koppenhágának akár a magyar szabadságharc győzelme is kedvező lehetett volna. Ezek a vélekedések azonban kisebbségben voltak. A két forradalom összevetésében azt is megtudjuk, hogy nem a Batthyány-kormány tartotta magát legtovább Európában a 48-as forradalmi kabinetek között, mivel a schleswig-holsteini és a dán kormány túlélte a magyart. A magyar történetírásban ez a kérdés egyáltalán nincs feldolgozva sem az 1848-as forradalmak kapcsán, sem a hatvanas évekre vonatkozóan, így Raáb Renáta úttörő munkát végzett. Hatalmas forrásanyaggal dolgozott. Osztrák és dán levéltárakban kutatott, magyar és dán sajtótermékeket nézett át, vetett össze, s könyvébe beépítette a dán, az osztrák és a magyar történetírás eredményeit, s német, angol történeti munkákat is felhasznált. Mindezt kitűnő nyelvismerete, mindenekelőtt dán nyelvtudása tette lehetővé. S ettől a speciális tudástól vált igazán eredetivé ez a munka. A könyv utolsó része a Dán Monarchia egységének helyreállításával foglalkozik, és vizsgálatait 1852-vel zárja az előző részekhez hasonló körültekintéssel, árnyalt elemzéssel.

TÖRTÉNETI IRODALOM 1561