Századok – 2015
2015 / 5. szám - Tóth Árpád: Nemesség, polgárság és honorácior értelmiség határán: városi tisztségviselők a késő rendi társadalom korszakában
1102 TÓTH ÁRPÁD zetés névsorát közlő, udvari kiadású kalendárium mintha erősebben ragaszkodott volna a hagyományos nyelvhasználathoz: a városi tanácsnokok (.Magistratsräthe) nevéhez semmiféle nivelláló nyelvi elemet nem illesztettek, ami azzal az eredménnyel is járt, hogy a von rendkívül ritkán — 1835-ben például a közel 75 tanácsnok közül csak 6 esetben — fordult elő. Ami a városi tisztviselők nemesi jogállásra emelését illeti, itt is revízióra szorul a szakirodalomban jelenlévő kép. Csapodi Csaba az 1801 és 1848 közötti magyarországi nemesítések statisztikai elemzését elvégző tanulmányából kiderül, hogy ez idő alatt csupán 22 személy kapott nemesi rangot városi tisztviselőként. Adatai azt bizonyítják, hogy miközben a 19. század első felében összesen 575 nemesítésről van nyom a Királyi Könyvekben, és ezek között az „értelmiségi” foglalkozásúak teszik ki a legnagyobb részt (233 fő, 41%, ami meghaladja a 218 katonatiszt, továbbá a gazdasági jellegű tevékenységük alapján nemesi rangra emeltek számát is), közöttük a városvezetők aránylag csekély kisebbséget tesznek ki.31 Csapodi egyébként kétségbe vonja, hogy az érintettek alapvetően városvezetői tehetségüknek köszönhették volna nemesítésüket. „Inkább gazdag kereskedő, iparos emberek ezek — írja — , akik esetében a város vezető pozícióiba kerülésük és ezen keresztül nemesség szerzésük alapja nem annyira a tanulás, mint családi összeköttetés, vagyon, stb”.32 Visszatérve a nemesi jogállás kérdéséhez, ennek megállapítására elsősorban anyakönyvi kutatásokra van szükség. Ezen a téren csupán részeredmények közlésére vállalkozhatunk. Ezek között említendő, hogy Pálmány Béla kutatásai szerint az 1825 és 1848 közötti országgyűléseken a városokat képviselő 310 követ közül 44% (137 fő) volt nemesi jogállású,33 márpedig — mint láttuk — a követek rendre a városok tanácsnokai közül kerültek ki, és küldőik törekedtek arra, hogy lehetőleg nemesi rangú személyt válasszanak, mert így jobb eséllyel lehetett csökkenteni a vármegyei követekhez viszonyított rangkülönbséget. Vagyis a követek körében feltehetően felül vannak reprezentálva a köznemesek a városi tanácsok összetételéhez képest. Saját, több város evangélikus polgárságára kiterjedő kutatásaim is azt jelzik, hogy jelentős számban emelkedtek a városok vezetésébe vagy annak környékére - elsősorban helyi polgári családokban született férfiak. Még Pozsonyban is — amely korábbi fővárosi szerepköre és az azonos nevű vármegye az átlagot meghaladó köznemessége34 okán is valószínűbb, hogy a városok átlagánál népesebb nemesi lakossággal rendelkezett —, valamint Pesten is bekerültek a reformkorban is nem nemesi származású személyek a városi tanácsba, akik esetében az őket megválasztok talán lateiner képzettségüket és igazgatási tapasztalatukat értékelhet31 Csapodi Csaba: Nemesség és értelmiség Magyarországon 1848 előtt. In: Gazdaságtörténet - könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára. Szerk. Búza János. Bp. 2001. 79-92. Különösen: 86. 32 Csapodi Cs.: Nemesség és értelmiség i. m. 88. 33 Pálmány Béla: Országgyűlési követek, a reformkori politikai elit. In: Rendiség és parlamentarizmus Magyarországon. A kezdetektől 1918-ig. Szerk. Dobszay Tamás és mások. Bp. 2013. 366. 34 1787-ben (a szabad királyi városok nélkül vett) Pozsony vármegyében 10,7 százalékot, Pozsony városában pedig 4,4 százalékot tett ki a nemesek aránya. Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Bp. 1938. 132-133.
