Századok – 2015
2015 / 5. szám - Dobszay Tamás: "A falu jegyzője" Az alsófokú igazgatás személyi feltételeinek kérdése a rendiség utolsó évtizedeiben
AZ ALSÓFOKÚ IGAZGATÁS ... KÉRDÉSE A RENDISÉG UTOLSÓ ÉVTIZEDEIBEN 1057 mányzat növelte az írásbeli ügyintézés mennyiségét, emelte az írásbeliség szintjét, s az ebből eredő követelményeket a nagyrészt írástudatlan parasztemberekből álló elöljáróság nem tudta teljesíteni. Továbbá egy évente változó apparátusnak kellett volna a megemelt igényeknek megfelelnie. A helyzeten az sem segített, hogy a bírák mellett esküdtek álltak, akik olykor korábbi bírákból kerültek ki, s általában hosszabb ideig szolgáltak, viszont ők is gazdaemberek voltak, s valamelyes segítséget nagyobb számuk révén inkább csak a mezővárosokban nyújthattak. E körülmények az igazgatás folyamatában jelentősen felértékelték a jegyző szerepét. A többnyire analfabéta parasztbíró mellé az írásbeli teendők elvégzésére kezdtek a községek alkalomszerűen, majd folyamatosan jegyzőt fogadni, aki ugyan pusztán a község alkalmazottjának, „cselédjének” minősült, de posztja az adminisztráció kulcspozíciójává vált. A község vagy az elöljárók választották ki, meghatározott, többnyire hosszabb időre, gyakran munkaképessége hosszáig, s eredetileg a község is bocsáthatta el. Fizetéséről is a község gondoskodott, bár ebben olykor az uraság is részt vett, pl. legelőjárandóság juttatásával. A jegyző tisztsége a 18. században, állami ösztökélésre lesz tömeges, bár nem általános. A nótárius vezette a jegyzőkönyveket a községi határozatokról, szerződésekről, ítéletekről, adósságokról, de a megyei és kormányzati rendeletekről is. Számon tartotta kötelezettségeket és teljesítésüket, bírói, urasági és szolgabírói ellenőrzés mellett elkészítette a költségvetést, az állami és helyi adók kivetést és a községi jövedelmek, haszonvételek számadásait. O írta a község és az egyes lakosok folyamodványait, s az úriszék elé terjesztendő ügyekben felvette és rögzítette a tényállást stb.3 Minthogy az írásbeli teendők, iratok és a község levelezése körül sokat dolgozott, ha másképpen nem, gyakorlatban valamelyest beletanult az igazgatási munkába, ismerte a községeket érintő joganyag legalább egy részét. Míg a saját gazdaságuk által is lekötött bírák — a helyi szokások, megyei szabályok, érdekkülönbségek, urasági és állami elvárások sűrűjében — már nem mindig tudták átlátni a helyzetet, addig a jegyzők biztosabban mozogtak munkakörükben. A bíró tőlük kérdezte határozat előtt a figyelembe veendő szabályokat. Ok referálták az ügyeket az elöljáróknak, rájuk maradt a döntések formába öntése is. A községnek másokkal, a megyével, urasággal folytatott vitái során a bíró sokszor az őáltala tanácsolt, az ő tudásán alapult érvekkel élt. Bár mint a község szolgája, nem tartozott az elöljárók közé, minden ügyről tudomása, s így azokra gyakran az esküdteknél is nagyobb befolyása volt. Különösen megnőtt a szerepe, amióta az államhatalom mind több írásbeli teendőt rótt a községekre. A jegyzői állás formális szerepén túlmenő jelentőséget kapott mind a községi belső, mind az államigazgatási ügyekben. 1833-ban, amikor a diétán a községi 3 Benda Kálmán az úrbéri punctumokra adott válaszok alapján úgy számolta, hogy a községi elöljárók 12-15%-a tudott írni. Benda Kálmán: A felvilágosodás és a paraszti műveltség a XVIII. századi Magyarországon. In: US: Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyarországi történetéből. Bp. 1978. A jegyzőkre általában Barta László: A községjegyzői intézmény története I—III. Bp. 1882., Alsó László: A községjegyző jogállása. Klny. Magyar Közigazgatás 1925. évi 31-38. sz. Bp. 1925., Horváth Z.: A községi i. m. 567-568.
