Századok – 2014
TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIÁN - Ormos Mária: A történész dolga IV/835
A TÖRTÉNÉSZ DOLGA 841 a német és magyar szervek között a zsidók deportálására vonatkozóan az ország egész területén. Mi történt tehát? A bevonulás átalakult egy olyan befolyásgyakorlássá, amely nem követelte meg a szisztematikus és általános megszállást. Megelégedtek azzal, hogy elhelyezhették ellenőrző és nyomásgyakorló szervezeteiket, kisajátították a számukra fontos létesítményeket, az ország életébe beiktatták Edmund Veesenmayer személyében a teljhatalmú birodalmi biztost. Másként szólva Magyarországot nem vonták totális megszállás alá, mint — mondjuk — a lengyel vagy a szovjet területeket, hanem olyasfajta megoldást választottak, mint amely — Belgium kivételével — Közép- és Nyugat-Európában már jól ismert volt. Nagy nyomás alatt mindenütt találtak vállalkozót arra, hogy a német óhajokat kielégítse, velük együttműködjön, miközben a lakosság megnyugodhatott abban, hogy saját vezetői vannak. Dániából nem menekült el a király, és mintegy két évig a helyén maradt a szociáldemokrata kormány. Franciaország északi részét katonai igazgatás alá helyezték ugyan, de Délen elismerték a „Francia Államot”, amelynek az élén a hadsereg megbecsült, népszerű marsallja, Pétain állt, és a kormányt tősgyökeres franciák alkották. Hollandiában és Norvégiában egy átmeneti idő után a katonai igazgatást beszüntették, és a két ország élére hazai politikusokat állítottak. A németek által kreált szlovák és horvát állam élén kezdettől fogva a hazai politikai élet reprezentánsai jelentek meg. Olaszországban az északi, megszállt részek élére ugyanaz a Mussolini került, aki megelőzően az egész ország miniszterelnöke volt. Ismert recept volt ez, méghozzá egy olyan recept, amelyet nem a német nemzetiszocialisták találtak ki. Évszázadok óta gyakorolták a hódítók, hogy a térdre kényszerített országoknak bizonyos követelmények teljesítése esetén viszonylagos szabadságot engedélyeztek saját dolgaik intézésében. Azonnal megjelentek viszont fenyítő erőikkel, mihelyt a szóban lévő állam a nem-teljesítés bűnébe esett. Ezeket az országokat annak idején vazallus államoknak nevezték. A huszadik században bábállam lett a nevük. Magyarország 1944 márciusában e bábállamok egyikévé vált, és maradt is addig, amíg meg nem kísérelte e kötelék felbontását. Miután a kísérlet baljós véget ért, Szálasi hatalomra segítése által ugyanebbe a státusba sodródott. További kérdés, hogy vajon egy bábállamnak ugyanaz-e a felelőssége, mint egy szabad államnak. Egyszerűen is meg lehetne válaszolni a kérdést, mondván, hogy már a báb szerepének elvállalása is súlyos felelősséget zár magába. A kérdés azonban ennél bonyolultabb. Egyfelől azért, mert Horthy Miklós e szerepre nem kizárólag a saját személyét, de egyúttal az ország további sorsát érintő súlyos fenyegetés alatt vállalkozott. Másfelől viszont — ellenkező értelemben — azért, mert a zsidók eltávolításának programját az ekkor felálló magyar kormány több tagja régóta élethivatásának tartotta, és a lehető legnagyobb lelkesedéssel vett részt a „közös játszmában”. Igaza van mindenkinek, aki úgy véli, hogy nélkülük, közreműködésük nélkül Eichmann nem boldogulhatott volna oly fényesen, mint sikerült neki. Ahhoz, hogy a „zsidótlanítás” olajozottan működjön, nem volt szükség egész apparátusok cseréjére. Elegendőnek mutatko
