Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826
vakkal jelölhető a kettős konzumtérfél. Az elkülönítés azért lényeges, mert bár tárgyiasultságukban ugyanazon javakra vonatkoztak, az előteremtés-megszerzés-hozzájutás-használat-fogyasztás fázisainak bármelyike jó ideig nem, s később is csak megszorításokkal volt értelmezhető a — normálisnak tekinthető — kereslet-kínálat dimenziójában. Illetve ez utóbbi elegyedett változó összevisszaságban — legtöbbször fityiszt mutatva a tervgazdálkodás mechanizmusának — az elvonás-elosztás rendszernormájával (redisztribúció), ami elsődlegesen a rendszer működtetőinek volt — és maradt — mindvégig beteljesületlen vágyálma. Ez a dichotómia ugyanakkor szintén a rendszer politikai meghatározottságából, a társadalom államosításából, majd államosítottságából következett. A magát mindenhatónak és mindenben illetésesnek tételező állam ontológiai önhittségéből eredt, hogy — a piaci mechanizmusok kikapcsolásával — önmagát tekintette a társadalmi boldogulás egyedüli letéteményesének. A kiválasztott tárgykörök részletezése valóban a mindennapokba alámerülve mutatja be az állami és a privátszféra állandósuló iszapbirkózását, ahol — állam és társadalom között — az elementáris javak megszerzésének, birtoklásának, fogyasztásának mértéke és módja volt a tét. Az állami és privát egymásnak felszülés képletes hozadéka majdhogynem mindvégig a 2 x 2 = (legfeljebb) 3 végeredményt produkálta, azt is inkább csak a Kádár-korszak konszolidációs periódusában. Szó sincs azonban arról, hogy ez színtiszta társadalomtörténeti jelenségként, folyamatként lenne értelmezhető. A szerző egyik konklúziója szerint ugyanis, „a kádári politika számára az áruellátás és fogyasztás elsősorban a legitimáció, a politikai stabilitás részeként volt fontos.” Az pedig már e politikai preferencia ellenére utal szerkezeti-működési fogyatékosságra, hogy „a hiány még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is a »kereskedelem« velejárója maradt.” (68., illetve 123.) A mit enni kérdését illetően (napjaink munkanélkülijein kívül) a fiatalabb generációknak lehet katartikus olyasmiket olvasni, hogy „1947 végén a munkáscsaládok havi jövedelmüknek több mint a felét költötték élelmiszerre”, s ez az arány a kommunista pártegyeduralom etablírozását követően leginkább azért nem emelkedett tovább, mert „1950 folyamán az alapvető élelmiszerek is eltűntek a boltokból”, (137-138.), amit 1951-ben a hadigazdasági jegyrendszer újbóli bevezetése követett. „1950-1954 között gyakorlatilag valamennyi fontosabb élelmiszer fogyasztása csökkent vagy stagnált az 1938-as szinthez viszonyítva.” (147.) E téren is a hatvanas évek második felétől lehet szólni az ellátás „normalizálódásáról”, annak köszönhetően, hogy az időközben termelőszövetkezetekbe kényszerített paraszti társadalomhányad a neki meghagyott háztáji gazdaságokban kezdett — saját fogyasztását meghaladóan — „piacra” is termelni. Ez a fajta értékesítés egyszerre volt/maradt tűrt és ösztönzött, s jelentett számukra egyúttal — korántsem jelentéktelen — mellékjövedelmet, egyebek mellett a következő generáció (városi) lakáshoz jut(tat)ásának „beugrójaként” A szerző „a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartó szakaszt” jelöli — társadalmi átlagban — a jóllakottá válás bő másfél évtizedének, amikor már legfeljebb a szezonális déligyümölcsök beszerezhetősége volt rapszodikus. Nem kínálathiány, hanem az évszakok járása okán volt/maradt szezonális — elsősorban a városi háztartásokban — a konzervfogyasztás. Az élelmiszerek minőségének és ízletességének — kalóriaértéken túli — minőségivé válását viszont elhalasztja a „hetvenes évek végéig”. Ugyanekkorra teszi a húsfogyasztás „nemzetközileg is optimálisnak tartott” szintjének elérését (311.). Ez esetben viszont alighanem inkább a vasfüggönyön túli Európa tekinthető nemzetközi viszonyítási alapnak, mivel a szocialista „testvér-országokra” ez sem a korábbi, sem a későbbi évtizedben nem volt jellemző. Szembetűnő, hogy az alapvető élelmiszerek — kenyér, tej, hús — növekvő fogyasztásának részletező leírásához képest meglehetősen mostohán bánik a szerző az alapvető italok (bor, sör, pálinka), és az azzá váló kávé fogyasztás-változásának számbavételével. Szó szerint kétszer kétmondatos blokk említi ezeket futólag, így nem csupán az marad homályban, hogy ezek fogyasztása akár összességében, akár réteg- és tájegység-specifikusán miként változott, hanem az is, hogy a hatvanas évek derekától miből állíttatott elő az a borfolyam, amelynek a Szovjetunióba exportált mennyisége is meghaladta az ország akkori összes borvidékének termőkapacitását. (Mit is ittunk mi akkoriban — nem pincékből való — boltokban vásárolható borokként?) Hol lakni: Valuch Tibor nagy hangsúlyt helyez a bemutatott jelenségek mérhetőségének, arányainak érzékeltetésére. Az ezt hitelesítő számsorok, viszonyítások, arányláncok nehezen követhető zuhataga nem csupán az olvasót teszi próbára: alkalmasint az adatai között rendet vágni igyekvő szerzőt is megtréfálja. Ennek példájaként egy helyütt „átlagosan 20-40 ezer fős lakótelepekről” olvashatunk (169.), ami azonnal kétkedést szülhet, mert az alsó adatnál Karcag, Keszthely, Gyula, Makó, míg a felső nagyságrend környékén Cegléd, Baja, Kiskunfélegyháza plusz két megyeközpont, Salgótarján és Szekszárd teljes népessége vizionálható a szóban forgó panel-bérka-828 TÖRTÉNETI IRODALOM