Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Lenkefi Ferenc: Nagy-L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok III/800
rázatain és összegzésein túl lehetőségeihez mérten alkalmazva a statisztika eszközeit. A szerző jól tudja, hogy ehhez a témához még a szakterületen alkotók nagy része is csak társalgási szinten ért, így a rengeteg adat és információ csoportosítása során valóban szükség volt erre a tájékoztatásra. Az előzményeket is érintve bemutatja az 1765-1815 közötti korszakalkotó félszáz esztendő Európa közepén egyensúlyozó állandósuló és tömegesedő császári-királyi hadseregét. II. (Nagy) Frigyes fénykorától Napóleon bukásáig kimerítően taglalja annak szervezését és szervezetét, valamint kiegészítését, beleszőve az éppen aktuális reformok tárgyalását is. A szakirodalomra támaszkodva nem mellékesen kitér a nagy ellenfél, Franciaország hadseregszervezésének párhuzamos vonulataira. A Habsburg Birodalom, majd Osztrák Császárság haderejének sokoldalú elemzése során a békeévek és háborús csomópontok köré csoportosítva (említésre méltóak a tömör, de élvezetes csataleírások-elemzések), a negyedik fejezetben a magasabbegység-szervezet bemutatása keretében taglalja az ezredek felosztását, azokon belül a zászlóalj- és századszinteket. Kitér a hadi- és békelétszámokra, a rangfokozatok ismertetésére, viselőik feladataira, s megkísérel ma már kevéssé használt és bevett, vagy éppen elfeledett fogalmakat is bevezetni, ill. életre kelteni. A rövid csataelemzésekkel itt is érzékelteti, hogy a térkép- és íróasztal mellett szőtt elképzelések nem mindig ültethetőek át valóságos viszonyokra. A szerző bátran, de megfontoltan nyúl egyes rangfokozatok (ezt a szót tudatosan használja a rendfokozat helyett) elnevezésének szervezethűbbé és tömörebbé, kifejezőbbé tételéhez. Meghonosítaná a vonalhadrend fogalmát, mint a vonalharcászatot alkalmazó hadsereg hadrendjét, úgy gondolom, indokoltan. Az ötödik fejezetben korábbi gondolatmenetét tovább fűzve igazolja, hogy a császári-királyi haderő létszámának növelése révén a birodalom sokszor vert helyzetben is egyre fokozódó erőkifejtésre és hatékonyságra volt képes, ami természetesen - kiemelve Károly főherceg kimagasló érdemeit - nem valósulhatott volna meg átgondolt reformok sorozata nélkül. A szerző hadtörténeti, hadtudományos fejtegetései során bőségesen hoz fel politikatörténeti következtetéseket is, például a magyarországi jakobinus mozgalommal kapcsolatban. Nagy-L. István könyvéből nem mellékesen egy magától adódó kérdéscsoportra, a magyar kutatókat régóta érdeklő problémára is választ kaphatunk, úgymint a magyar törzsterületek időszakonkénti (már amennyire a forráshézagok engedik) százalékos terhelésének arányára az ún. élőerő vonatkozásában. Ugyanez az összehasonlítás egyéb tartományok esetében is lehetségessé válik. Az összegző hatodik fejezet, amely önálló tanulmányként is megállná a helyét azzal, hogy tömören ismét végigveszi és szintetizálja az eddig olvasottakat, voltaképpen felülről, egészében láttatja ezt a jól „összecementezett” szellemi építményt, enyhítve kisebbségi érzetünket. A hetedik fejezetben a kötet mintegy egynegyedét kitevő mellékletekként a szerző a források nyújtotta lehetőségek függvényében az eredeti nyilvántartások, azaz mustra- és ranglisták, állománytáblák és hadrendek százaiból aprólékos munkával visszaellenőrzött, majd számítógéppel rendszerezett pontos számsorokat és táblázatokat szerkeszt. Ide tartoznak egyrészt a béke- és háborús hadrendek, másrészt a kimutatások a hadsereglétszámoktól az alakulatok századlétszámaiig lemenően, a mindenkori változások feltüntetésével. Ennek hátulütője, hogy az olvasó részéről igen nagy elszántság szükséges végignézésükhöz és megértésükhöz, de szemléltetésre és további elemzésre, nem beszélve a felsőoktatásban történő felhasználásukról, kiválóan alkalmasak. A nyolcadik fejezet az impozáns könyvészeti és levéltári forrástömeg felsorolása, ami a korszak kutatóinak is igen hasznos kiindulópontot, segítséget adhat. Mérleget vonva tehát megállapítható, hogy Nagy-L. István műve hosszú szünet után az 1765- 1815 közötti császári-királyi hadsereg szervezetének sokrétű, alapkutatásokon nyugvó modem, új tudományos eredményeket felmutató feldolgozása. Külön érdeme, hogy magyar nyelven hasonló minőségű, oktatásra is alkalmas elemzés és összegzés tudomásom szerint nem hozzáférhető. Mivel a munka csupán ötszáz példányban jelent meg, s sor kerülhet újabb kiadására, a recenzió „függelékeként” hadd tegyek néhány észrevételt. A korrektúrázás során jobban kellett volna ügyelni az elütésekre, nyomdai hibákra, kihagyásokra, melyek néhol csak bosszantóak, másutt azonban értelemzavaróak. Ilyen pl. Horstenau Horstrenauként a 25. o. 29. lábjegyzetében, Banclari Baclariként 26. o. 30. lábjegyzetében, Bagi Bagóként a 33. o. 1. lábjegyzetében, a Handlanger következetes Handlagerként írása, a Melléklet gyalogsági táblázataiban szevezeti a szervezeti helyett. A 80. oldalon Krakkó helyett Karakkó csúszik be, ami létező helynév. A 185. o. 21. táblázatában Karaczay helyesen Karaiczay-ként írandó. Zavaró, hogy a 137-138. o. 11. táblázatában nem találjuk a szövegben említett Boér lövészcsapatot. Ezzel szemben a 142-143. o. két táblázatában is szerepel az TÖRTÉNETI IRODALOM 801
