Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Wencz Balázs: Ilko-Sacha Kowalczuk: Stasi konkret. Überwachung und Repression in der DDR - Konkrét stasi. Megfigyelés és elnyomás az NDK-ban. Verlag C. H. Beck, München 2013. 427 o. [ismertetés] I/265
kezdődött a szovjet titkosszolgálati apparátus kiépítése a megszállási zónában, melynek létszáma az 1946-os évben 8000 és 15 000 fő között mozgott. A kommunista diktatúra kiépítését példátlan terror kísérte, melyben fontos szerep hárult a keletnémet politikai rendőrségre és a hírszerzésre. Feladataik közé tartozott a nemzetiszocialista múlttal rendelkezők eltávolítása, illetve a politikai ellenfelek üldözése és kirekesztése. A „vörös Gestapo” önálló minisztériummá válásának egyik legfontosabb mérföldkövét az NDK 1949. október 7-ei megalakítása jelentette, ekkortól ugyanis a pártvezetés legfontosabb törekvése az lett, hogy magas szintű állambiztonsági apparátust építsenek ki az ország területén. A következő fejezet az Állambiztonsági Minisztériumnak (Ministerium für Staatssicherheit - MfS) a NSZEP-diktatúrában játszott szerepét tárgyalja. A minisztérium formális megalakítására 1950. február 8-án került sor. A 2700 főt számláló minisztérium alapítóit a szerző négy nagy csoportba sorolja. Eszerint a hosszú ideje szovjet párt és titkosszolgálati megbízottként tevékenykedő, úgynevezett orosz csoport tagjai a teljes apparátus 25%-át tették ki. Közéjük tartozott többek között Richard Stahlmann, Wilhelm Zaisser, Ernst Wollweber, Joseph Gutsche és Josef Kiefel is. A koncentrációs táborok egykori foglyai és az antifasiszta csoport az alapítók 30-30%-át tették ki. Az előbbi társasághoz tartozott Richard Horn, Hermann Gartmann, Erich Wickert és Otto Walter is. Kowalczuk az antifasiszta csoport legjellemzőbb vonásaként a viszonylag magas életkort emelte ki, ami azt jelentette, hogy az 1905-1916 között született generáció tagjai képviseltették magukat. A fennmaradó 15%-ot az állambiztonsági pályafutásukat 1949-ben, illetve az 1950-es években elkezdő káderek tették ki. A szerző által közölt életutak szerint a csoportok tagjai megfelelő katonai, politikai és titkosszolgálati képzéssel rendelkeztek. A fejezet további részében a miniszterkérdés témakörét érintve, a szerző azt az álláspontot képviseli, hogy Wilhelm Zaisser elsősorban a kiváló szovjet kapcsolatai miatt lehetett az MfS első vezetője. Ezt követően kitér az 1950-es évek elejétől úrrá lett terror (elnyomás, megfigyelés, üldözés), a Sztálin halálát követő enyhülés és az 1953. június 17-i felkelés ismertetésére, amikor is a szolgálat totális kudarcot vallott. Emiatt a felkelés után néhány héttel a minisztérium élére Ernst Wollweber került, akinek az irányítása alatt szeptembertől újra kiépítették a megfigyelő és az elnyomó apparátust, ráadásul 1955-től a minisztérium ismét önálló szervvé vált. Az 1956-os év újabb sokkot jelentett a kommunisták számára (az SZKP XX. Kongresszusa, illetve a magyarországi forradalom és szabadságharc miatt), és a társadalmi krízis jelei kézzelfoghatóvá váltak az NDK-ban is. Ennek is tulajdonítható az újabb minisztercsere, ugyanis a következő év novemberében Erich Mielke került a minisztérium élére. Az ő vezetése alatt érte el a terror a csúcspontját, amit a berlini fal 1961. augusztus 13-ai felépítése és az azt követő több ezer letartóztatás fémjelzett. A fejezet hátralévő része az 1968-as „prágai tavasz” eseményeit és a Stasi Honecker-időszakban betöltött szerepét tárgyalja. A szerző részletesen bemutatja a NSZEP azon törekvését, mellyel igyekezett az NDK katasztrofális pénzügyi és gazdasági helyzetét a Német Szövetségi Köztársaságra hárítani, és ismerteti a Stasinak a külső ellenség elleni küzdelme mozgatórugóit. A kötet harmadik fejezete a Stasi hivatásos állományú és hálózati személyeinek teljes körű elemzését nyújtja. A szerző először is felsorolja azokat a tényezőket, amelyek kizáró okként jelentkeztek az alkalmazás során, majd kitér a hivatásos munkatársak életkori sajátosságainak az ismertetésére. Ezt követően a személyi állomány létszámalakulását veszi górcső alá az 1950-1989 között eltelt majd négy évtizedre vonatkozóan. Ebből kiderül, hogy a kezdetben 2700 munkatárssal rendelkező minisztérium 1989-re 91 015 főt foglalkoztató csúcsszervvé vált. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a gépezet tökéletesen működött. A legnagyobb gondot a nómenklatúra iskolázottságának hiánya okozta, ami azt jelentette, hogy a káderek között nagyon alacsony volt a főiskolai végzettséggel és az érettségivel rendelkezők száma. Ez utóbbival 1969-ben a majd 40 ezer fős állomány mindössze 12%-a rendelkezett, ami igencsak alacsony számnak mondható. Az állomány jellemzése során Kowalczuk felhívja a figyelmet az apparátus nagy részét érintő alkoholproblémákra és az öngyilkosságok számának folyamatos emelkedésére, amit elsősorban a családi életben jelentkező problémák feldolgozásának nehézségeivel indokol. A hálózati személyekre rátérve, az olvasó valóságos számháborúba keveredik. Eszerint az 1950-es években évi 10 ezerrel nőtt a hálózati személyek száma, ami azt jelenti, hogy a berlini fal felépítésének évében 100 ezer főt meghaladó ügynökhálózattal kellett rendelkeznie az NDK-nak. A szerző kutatásaiból kiderül, hogy a csúcspont 1962-ben volt 108 ezer ügynökkel, míg a mélypontot 1965 jelentette, amikor is 92 ezer főre csökkent az ügynökök létszáma. A diktatúra végén Kowalczuk álláspontja szerint mintegy 109 ezer hálózati személy állt az állambiztonsági szolgálat alkalmazásában. Magukat az ügynököket különböző kategóriákba sorolja, melyekben többek között a különleges bevetésekre 266 TÖRTÉNETI IRODALOM
