Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Vukman Péter: Négy könyv a Vajdaság történetéből. Arhivski Izvori Titove Jugoslavije 1-4. [ismertetés] I/251
254 TÖRTÉNETI IRODALOM it is szerepeltessék. így az egyszerű, hétköznapi emberek (Bárány Ferenc martonosi és Bakota Ferenc oromhegyi földművesek), iparosok (Holló Ferenc martonosi asztalos) és kereskedők (Apró István magyarkanizsai kereskedő) mellett három katolikus pap (Szabó Dénes tótfalusi, Virág István horgosi és Werner Mihály martonosi plébános) és egy falusi tanító, az adorjáni Bakota Antal személyes tragédiája is bemutatásra kerül. Az áldozatokra vonatkozó, a szerzők által legjelentősebbnek ítélt dokumentumok fordítását a kötet közel felét kitevő dokumentumgyűjteményben is közzéteszik. A dokumentumok között feljelentéseket, az eltűntek és a háborús bűnökkel vádoltak ügyében felvett jegyzőkönyveket, határozatokat, bírósági ítéleteket, a vagyonelkobzást elrendelő határozatokat, fellebbezéseket olvashatunk. A feljelentéseket sok esetben a gyilkosságok után, utólagos indoklásul, igazolásul gyártották (lásd 5. és 6. dokumentumok), visszatérő elemük a bűnesetek felnagyítása, az eljárás ellentmondásossága. Molnár Tibor és Forró Lajos több helyütt hangsúlyozza azt is, hogy (bár kisebb mértékben) de a helyi szerbek ellen is történtek atrocitások, partizánmegtorlásról pedig meglátásuk szerint azért sem szerencsés beszélni, mert a megtorlásokban nem kizárólag ők vettek részt. Magyarkanizsa esetében ugyanis a magyarok likvidálásában a királypárti helyi lakosok (csetnikek) is kivették részüket (lásd Vitéz Ferenc esetét), az elkövetőket pedig maga a partizánhatalom büntette meg (13. dokumentum). Az iratok egyébként a zentai járásbíróság, a zentai járási népbizottság, a magyar kanizsai községi népbizottság (zentai Történelmi Levéltár 127., 132. és 115. fondjai) valamint az újvidéki Vajdasági Levéltárban található, a Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Vajdasági Bizottság (közkeletű néven a 183. fond) iratai közül származnak. Ez utóbbi, mennyiségében is jelentős (82,5 iratfolyóméternyi) irategyüttesbe korábban csak kevesen nyerhettek betekintést, így a dokumentumok közlése önmagában is új adalékkal szolgál a téma jobb megismeréséhez. A fenti levéltári forrásokat a szerzők „a háborús bűnösök és népellenségek” már ismert listáival is összevetették. Munkájuk eredményeként Martonos esetében az eddig ismert 25 név mellett további 8 áldozatot azonosítottak. Adorján esetében az eddig ismert 56 név mellé további egy, az eddig ismert 66 horgosi áldozat mellett további 9 név (közülük öt királyhalmi, egy törökkanizsai és hét környékbeli) került fel a likvidáltak listájára. A legtöbb új nevet Magyarkanizsa esetében találtak, a meglévő 51 mellé 21 új nevet (közülük 14 oromhegyesi, 3 tótfalusi és 2 oromi) tudtak felvenni. A szerzőpáros egyébként a kivégzések helyett tudatosan használja a likvidálás kifejezést, utalva arra, hogy a büntetőeljárásra leggyakrabban a gyilkosságok után került sor. (245-246. o.) A sorozat nemrég A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén (1945-1955) címmel megjelent, három, magyar és szerb nyelvű tanulmányt közlő kötettel bővült négy kötetessé. Juhász József tanulmányában (A titói Jugoszlávia első évtizede) mintegy összefoglalja, szintetizálja a történetírás álláspontját a Josip Broz Tito vezette jugoszláv partizánok hatalomra kerüléséről, hatalmuk megragadásának és megszilárdításának folyamatáról. A második Jugoszlávia első 10 évét vizsgálva a történész szerző három szakaszt különít el: (1) a „nemzeti sztálinizmus” évei; (2) a Kominform-konfliktus és (3) a titóizmus kialakulása. Juhász tanulmánya elején felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt komoly belső támogatottsággal, nemzetközi legitimitással, a többi kelet-európai országgal összehasonlítva nagy létszámú párttagsággal és Tito személyében népszerű vezetővel rendelkezett. A hatalom megragadásának folyamata már a világháború utolsó éveiben megkezdődött; az új politikai rendszer kiépülésének három fő eleme (a történész szavaival élve „csapásiránya”) a minden vélt vagy valós ellenség ellen irányuló tisztogatások, a többpártrendszer felszámolása és az egyházak ellenőrzés alá vonása volt. A szovjet mintát követő szövetségi struktúra létrehozását azonban csak pszeudoföderációnak minősíthetjük, az ugyanis a köztársaságok bizonyos fokú adminisztratív és kulturális autonómiájára és Tito egyensúly-politikájára redukálódott. Juhász nyomatékkai húzza alá azt is, hogy a szovjet-jugoszláv konfliktust megelőzően nem beszélhetünk jugoszláv külön útról (erre egyébként a periodizáció első szakaszának, a nemzeti kommunizmus idézőjeles használatával is utal a szerző), vagy csak annyiban, hogy a titói vezetés a szovjet modellt „időszerűtlenül gyorsan” kívánta átültetni a jugoszláv viszonyok közé. (11-12.) A sztálini társadalmi modell bevezetése azonban nem Moszkva utasítására következett be, hívja fel a figyelmet, hanem belső okokból: „egy helyi sztálinista párt erejéből és szuverén politizálásából eredt, s kezdettől összekapcsolódott a nemzeti („nagyjugoszláv”) érdekek képviseletével.” (12.). Juhász ebben, vagyis a jugoszláv vezetők büszkeségében és a féltve őrzött döntési szabadságukban látja azokat a mélyebb okokat, amelyek 1948-1949 során a szovjet-jugoszláv konfliktushoz vezettek. Az éleződő hidegháborús feszültség közepette ugyanis Sztálin Jugoszláviát is „szigorú alárendeltségbe, teljes hierarchikus függésbe” kívánta juttatni. (13. o.) A konfliktus a Jugoszláv Kommunista Pártot ideológiai értelemben is válságba sodorta, a