Századok – 2014
FIGYELŐ - Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? I/201
FIGYELŐ 217 keztetést, mert nem az a célja, hogy e tények „elismerését” súlyának megfelelően kezelje, hanem csak az, hogy különféle „százalékszámításokkal” bűvészkedve „közel hozza” egymáshoz a német és szovjet hadifoglyok helyzetét, sorsát. Ungváry abbéli igyekezetében, hogy „kiegyenlítse” a szovjet és német hadifogoly-veszteségeket, odáig megy, hogy még az általa felhozott adatokat sem képes tárgyszerűen kezelni. A valóságban a náciknak a szovjet hadifoglyokhoz való viszonyát egyfelől a népirtás (tömeges fizikai megsemmisítés, éhhalálra kényszerítés, járvány általi elpusztítás stb.), másfelől a totálisan kizsigerelő kényszermunka, harmadrészt a náci egységekbe való kényszerbesorozás határozta meg a háború szinte egész időszakában. Ungváry cinikusnak tetsző beállítása csak természetes következménye annak az ideológiai törekvésnek, hogy recenzensünk az agresszort és az agresszió áldozatát a hadifoglyok kérdésében is egy szintre hozza, „kiegyensúlyozza”. Partizánok A népirtás tagadása a magyar megszálló csapatok vonatkozásában egyebek között arra az elképzelésre épül, amit kötetünknek a Hadtörténeti Intézetben lezajlott vitáján (2013. május 16.) Romsics Ignác akadémikus is megfogalmazott, hogy „az atrocitásokra csak ott került sor, ahol partizánharcok folytak ”. Tehát a partizánok lennének az „atrocitások” (értsd - a népirtás) okai. így a népirtás, ahogyan a vitapartnerek mondják, az „atrocitások” problémája nem a náci Németország háborújának jellegével kapcsolódik össze, mint legfelső síkkal, hanem pusztán a partizánháború, a partizánmozgalom, a partizánok leküzdésének részeként értékelődik csupán. Sajnos újabban Ungváry Krisztián is ezt az utat követi, mert írásában „a partizánháború és a magyarok” kérdéskörét ő is kimetszi a háború egészének folyamatából, mintha csak térben és időben valamiféle önálló eseménysorról lenne szó. E felfogás a partizánok elleni háborút a hadijoggal, pontosabban azzal próbálja magyarázni, igazolni, hogy a partizánok nem tartották be a hadijogot, ezért harcuk igazolhatatlan. (Még szerencse, hogy a recenzens a francia, a jugoszláv és a lengyel partizánmozgalom kérdésében nem nyilatkozott. Fentebb már láttuk, hogy a partizánok és „partizángyanúsak”, a hadifoglyok és a kommunisták fizikai megsemmisítése, — nem szólva itt a zsidókról — valójában nem a hágai és a genfi konvenciók náci betartásával vagy elutasításával, hanem már a Szovjetunió megtámadása előtt a hadijog tudatos és kendőzetlen felrúgásával függött össze. A náci állam és magyar szövetségese a háború során az első nek sem kell többé meghalnia”, sorra jelentek meg a központi rendeletek, utasítások a külföldi hadifoglyok halálozásának csökkentésére vonatkozóan. Lásd: Boehme K. Die deutschen Kriegsgefangenen in sowjetischer Hand. Eine Bilanz. In: Zur Geschichte der deutschen Kriegsgefangenen im Zweiten Weltkrieg. Bd.VII, München,1966, S.109, Streit Christian. Zum Schicksal der sowjetischen Kriegsgefangenen in deutscher Hand. In: Deutsch-russische Zeitenwende. Krieg und Frieden 1941- 1995. Hrsg. v. H.-A. Jacobsen, J. Löser, D. Proektor, S. Slutsch. Baden-Baden, 1995, S.437., Havkin B.L. Nyemeckie vojennoeplennie v SZSZSZR... i. m. 3.
