Századok – 2014
FIGYELŐ - Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? I/201
FIGYELŐ 203 onális” dimenzióban visszacsempészi a tudományba a „zsidó világösszeesküvés” hitlerista toposzát.7 Sokan bírálták már a „pronáci Nolte” vonzódását a fasizmus és kommunizmus azonosításának tételéhez, amely alapján a nácizmust beemelte a történelmi fejlődés „normalitásának” keretei közé. Mégis ez a felfogás — messze túllépve a tudományos vita határait — az utóbbi negyedszázadban Kelet-Európábán többfelé is a nemzetállami-, hatalmi-politikai legitimáció részévé vált. Magyarországon a dolgok odáig fajultak, hogy ma már hivatalosan heroizálják a népirtásban vétkes horthysta hadsereget. Végső soron a történetírásban is kirajzolódó revízió arról szól, hogy a Szovjetunió és a náci Németország közötti háborúért a felelősség egy jelentős részét áttolják a Szovjetunióra, a náci támadás fő áldozatára.8 Ehhez szolgál ideológiai kötőanyagként az ún. totalitarizmuselmélet, melyet recenzensünk is oly előszeretettel alkalmaz.9 A náci Németország és a Szovjetunió azonosításának teorémája, egyszersmind egy ideológiai monstrum utat nyithat a képzelet legabszurdabb szárnyalása előtt a leghihetetlenebb leegyszerűsítéseket téve lehetővé. Ungváry Krisztián mindezt még megfejeli — visszájára fordítva a sztálini meggyőződést — egy kiegészítéssel: a sztálinizmust azonossá teszi a Szovjetunióval magával, vagyis a Szovjetunió népei és a Vörös Hadsereg gyakorlatilag éppen olyan rossz ügyet védtek, mint a Wehrmacht és az SS. Ungváry Krisztiánnak e kvázi-történeti koncepcióhoz ismételten egy sajátos metodológiára, a reflektor-módszerre van szüksége. Már az 1980-as években egyes német történészek — éppen Noltéval szemben — megfogalmazták, hogy nem jó dolog, ha egy történész a „reflektor-módszert” alkalmazza. Vagyis úgy közelít a történelemhez, mintha az egy sötét barlang lenne, amelybe a napfényes felszínről egy lámpással bevilágítanak, és egyes, számukra érdekes, nekik tetsző tárgyaknál megállnak, elidőznek, jól megvilágítják azokat, más tényeken, jelenségeken, tárgyakon túllépnek, mint érdekteleneken. Nem véletlenül marad Ungvárynál megmagyarázatlan még a legfontosabb kérdés is, hogy az eredendően magasabb technikai színvonalon álló Németországot miképpen tudta mégis legyőzni az a Szovjetunió, amely a sorsfordító sztálingrádi csatáig lényegében önerőből harcolt, komoly külföldi támogatás nélkül. Ungváry narratívájába nyilvánvalóan nem fér bele az a problémakör, amelyet legutóbb egy német történész által közreadott dokumentumkötet ragadott meg közvetlen összefüggésben a sztálingrádi harcokkal.10 A kötet fényt derít fontos pszichológiai tényezőkre, hogy megértsük: miért volt képes a Vörös Hadsereg legyőzni a nácikat és 7 Vö. Fürét levelét Noltehoz. Világosság, 2000. 3. sz. 21-25. 8 Ungváry már korábbi írásaiban is tett ilyesfajta kísérleteket, melyekre már egy vitacikkben reagáltam: Jaj a győzőknek? In: Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében. Ruszisztikai Könyvek XXXIII. Budapest, Russica Pannonicana, 2011. 100-121. 9 Vö. a probléma elmélettörténeti és historiográfiai kifejtését: Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. Oxford University Press, New York, Oxford, 1995. Bartha Eszter: Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában. (Stalinism and Terror: Old and New Perspectives in the Anglo-Saxon Historiography). In: Krausz Tamás (szerk.). Gulag. A szovjet táborrendszer története. Budapest: Pannonica, 2001, 62-83. Bartha Eszter: Történetírás és ideológia: a totalitarizmusról folytatott vita. Múltunk, 2013, 3. sz. Az analógia tárgyi kifejtését pedig ld.: Ormos Mária - Krausz Tamás: Hitler - Sztálin. Budapest, Pannonica, 2003. 10 Jochen Hellbeck: Stalingrad-Protokolle: Sowjetische Augenzeugen berichten aus der Schlacht. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main, 2012.
