Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Takács Róbert: Nyitottság és zártság dilemmái - kulturális érintkezések a külfölddel és a nyugattal VI/1491
1510 TAKACS ROBERT nyos nyugati partnereinek — NSZK, Ausztria, Olaszország — jelentősége fokozatosan nőtt az 1960-as években. A hagyományok szerepének más — negatív — irányban is lehet magyarázó ereje. A szovjet blokkon belüli gazdasági és kulturális integrációt nehéz volna sikeresnek minősíteni. A kelet-közép-európai államokat sem az érdekeik, sem a hagyományos kulturális irányultságuk nem egymás irányába tolták. 1953, illetve 1956 októbere előtt (utóbbit nem a magyar forradalom, hanem az annak „árnyékában” meghozott, a XX. kongresszussal induló változások keretébe illeszkedő október 30-i kormánynyilatkozat okán említhetjük itt) a blokk államainak kapcsolatrendszere a kétoldalú együttműködésekre épült. Ám azok csak szovjet irányban épültek ki, a többiek egymás közti érintkezései másodlagosak, formálisak maradtak, és csak ezután töltődtek meg tartalommal, ahogy a szocialista országok közti turistaforgalom is csak Sztálin halála után, érezhetően 1955-től, növekedett meg. Egyes — így magyar-román — relációban a történelmi múlt és a nemzetiségi kérdés okozott komoly nehézségeket kulturális téren is,74 szemben például a magyar-lengyel viszonnyal, ahol a magyar és lengyel 1956 utáni politikai konstelláció akadályozta a szélesebb cserét. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1965 szeptemberében tárgyalta a szocialista országokkal való tudományos és kulturális kapcsolatok kérdését. Az előterjesztés alaphangja kifejezetten kritikus volt: legfőbb megállapítása szerint a kapcsolatok minősége és nyitottsága messze elmaradt attól a szinttől, ami a politikai-ideológiai szövetségei viszonyból és propagandaüzenetek alapján elvárható lett volna. Megállapította, hogy a szocialista országok kulturális és tudományos téren elsősorban a nyugati relációkra koncentrálnak, a „fokozódó tőkés kapcsolatok következtében a baráti viszonylatií cserék sok esetben háttérbe szorulnak”, amiben a magyar értelmiség beállítódása is tükröződik. „Értelmiségünk jelentős része néha a megérdemeltnél nagyobb érdeklődést tanúsít a fejlett kapitalista országok tudományos és kulturális élete iránt”. Az anyag azt is aláhúzta, hogy a kulturális javak cseréjében a felek ragaszkodnak a kulturális egyezmény évtizedes merev, kétoldalú szerkezetéhez, míg a nyugati kapcsolataikban ugyanezen államok jóval rugalmasabbnak mutatkoznak. A Politikai Bizottság úgy látta, hogy a marxizmuson belül sokkal zártabbak a válaszfalak, mint a marxizmus és a polgári világ között: „A szocialista országok egy része kultúrpolitikájában ma már teret enged a kísérletezésnek, sőt a tőkés világ problematikus alkotásainak is, ugyanakkor gyakran korlátozzák, hogy vitatható szocialista országbeli művek egymás közt kicserélésre kerüljenek.” Az MSZMP vezetése 1965-ben a kultúrában adta ki azt a jelszót, hogy aktívabb, a kétoldalú relációknál magasabb szintű együttműködési formákat kell keresni - amelyhez hasonló reformtervvel 1966-ban a KGST-vel kapcsolatban is előállt. A fentiek felvetik tehát, hogy a szovjet blokk országait nem csapán „csapattársként”, hanem egyszerre „versenytársként” is kell látnunk. Mindez nem áll messze Békés Csaba interpretációjától, aki a blokk országainak hármas determinációjáról beszél. Eszerint a szuperhatalmak konfliktusaihoz igazodáson túl hat a nyugati technológiá74 L. Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Budapest, Napvilág, 2007. 51-53.
